Fórum   >>   táltos
táltos

Név:

E-mail cím:




 [ikonok]  [kép]
Hozzászólás:

Listázás fordított időrendi sorrendben


 ionon2009. máj. 07. 08:34 | Válasz | #1 
Fontosak amiket mondasz a mesék világába tartózóan oly régről regélsz ami talán igaz sem volt mondhatnánk a mai világ szemléletem szerint. Táltos képzést lehet tenni és még sem nem mindenki lesz az ami csábul mint a tanítóink is mostanság (csak a zseb tele gond nincs vele) tisztelet a kivételnek. Tanfolyamon voltam ahol azt vettem észre csak azért tanulok hogy zsebemet tömjem azért tanítalak hogy most te tömöd az én zsebemet majd utána ha tudsz a tiéd is tömve legyen (ha nem is tudsz de jól adod elő?) fényes sikeres vagy hisz a tudást most pénzben mérik. Valamikor aki táltos volt szegényként élt hej de sok táltos maradna az országban ha alap követelmény lenne a SZEGÉNYSÉG csak akkor lehetsz táltos ha szegény vagy. A tudó tud a legjobban vissza élni a tudásával (kivéve ha tömeggel találkozik és nem tudja irányítani) a mai táltos tudóink aranyfolyóban állva intik a tudást felénk „tisztelet a kivételnek” és a szabók már nem tudnak zsebet varrni mert mindig tele van értékekkel aprózott tudás te adod a pénzt és értéket mi adjuk a tudást neked hisz táltos vagyok és ingyen PFUJ mit gondolsz hisz mindenért fizetni kell. Ja a régi szellem hol van már az nem azért adsz hogy kapj hisz te akarsz táltos lenni nem erőlteti rád senki hisz az adásért vagy itt ez a küldetésed. Most tanítani lehet kimondva egy szót ami jelképezi a magyart itt lehetsz bárminek a tudója sorolhatnám rengeteg tudás van ha e szó az életed lesz vagy van és törekvésben vagy rá én is úgy hallottam mondom neked töreked rá IGAZ EMBERRÉ VÁLJ. Valamikor élt egy nép ami törzsszövetségben élt őket hívták mások az igazak népének kitudjuk mondani őseink nyomdokában vagyunk még igaz ember vagyok ki törekvésben van rá

 anód2009. máj. 15. 13:14 | Válasz | #2 
Táltos

Nagy Gyula: gyógyító emberként, táltosként ismert a falujában, egy dunántúli, ezerkétszáz lelkes kis községben, amelynek a nevét azért nem említjük, mert ő nem akar magának hírverést.

- Hogyan derült ki, hogy nem átlagos ember?
- Nyolc őrlőfoggal születtem. Mindjárt végleges fogakkal, azon a helyen nem is volt tejfogam. Sokan születnek táltosok, de azért nem tudnak tovább fejlődni, mert kihúzza nekik a fogorvos, hogy az anyjának ne harapja meg a cicijét.

- Az ön édesanyja miért nem húzatta ki?
- Mert nem haraptam meg neki. Majd ha megharaptam volna, biztos kiverte volna, mert amúgy is olyan gyerek voltam. Amelyik napon csak tízszer vert meg, akkor azt mondta, kisfiam, máma jó gyerek voltál.

- Mit kellett ahhoz csinálni, hogy ennyiszer kikapjon?
- Na, ott kezdem, hogy Elzamajorban születtem, és elkerültünk Várpalotára, mert fater elment a bányába dolgozni a vasútépítőktől. Új gyerek voltam, meg új ruha is volt rajtam, a többiek beavattak: a nagyobb gyerekek összevertek meg összesároztak. Hazamentem ríva. Anyám azt monda, az anyád úristenit, nem azért szültelek én, hogy minden szemét megverjen. Ha nagyobb is, harapd meg, kapj föl egy követ, és dobd fejbe, vagy dobd lábon. Onnantól kezdve nekem nem köllött biztatás. Azután meg mindig anyám vert, mert mentek hozzá a szülők, hogy má meg a gyereked bedobta a fiam fejit, má meg odavágta a fél téglát a bokájához, majdnem eltört - nyolcadikos gyereknek. Azért megint én kaptam. Heten voltunk azon a lakótelepen, akik így összebarátkoztunk. Kemény gyerekek voltunk. Nyolc-kilenc évesen a lejtaknánál levertük a lakatot a rácsról, loptunk egy csillét a fatelepről, odavonszoltuk, és legurultunk vele a sötét, elhagyott bányába vagy két kilométert. De észrevettek minket. Mire föltoltuk a csillét, hogy újra leguruljunk, ott voltak a szülők. Ki mivel. Én vasalózsinórral kaptam mindig, mert az, ahol eléri az embert, ott mindenhol hurka lesz. De utána már nem számított, csak addig fájt, amíg ütött. Tíz perc múlva már biztos, hogy vagy bedobtam egy ablakot, vagy fölmentem a szenesnek a tetejére, aztán szerteszét szaggattam a ruhám. Egyre emlékszem, mikor nem vertek meg. Elmentünk a Bakonyba hóvirágot szedni, és eltévedtünk. Gyalogoltunk vagy harminc kilométert, éhesek voltunk, szomjasak is, már pocsolyából ittunk, végül késő este betévedtünk a várpalotai orosz lőtérre. Elkaptak minket, fölvittek a generálishoz, azt hitték, kémkedünk. Gondoltuk, most vagy visznek Oroszországba, vagy a muterék agyonvernek bennünket. Adtak enni, és hazavittek éjjel tizenegykor, muter már lógatta a vasalózsinórt. A tolmács azt mondta nekik, ha megpróbáljátok verni a gyereket, viszünk benneteket öt évre Szibériába sóbányába. Olyan kedvesek sose voltak velem, mint akkor, mindjárt drága kisfiam lettem. De ha lehet, akkor tegeződjünk, mi mindenkit tegezünk, láthattad a vendégkönyvben, orvostól kezdve papot, mindenkit.

- Orvost is gyógyítottatok?
- Nem őt, hanem édesanyjának volt baja, folyton visszatérő ízületi fájdalmai, aztán mondta, hogy őnéki a tudománya ott megállt.

- Hogyan gyógyítasz?
- Kit hogyan. Mindenkit szeretek, főleg a nőket, mindegyikkel viccelődök, hülyéskedek. Hogy miért? Mikor idejön, épít egy falat, mert nem tudja, mi történik vele. Nekem azt a falat át kell törni, le kell bontani. Ahhoz iszonyú nagy erő kell. Férfiaknál könnyebb, másabb. Itt szoktam kezelni mindenkit, ebben a kis előtérben, csak nem így felöltözve, hanem félmeztelen. Azért úgy, mert én csak közvetítő vagyok, és mikor gyógyítok, nagyobb tömegű energia halad át rajtam, olyankor a ruha zavar. Mindig hozzá is érek a beteghez, de nem azért, mert nem tudok úgy gyógyítani, hogy csak így beszélgetünk, hanem mert az emberek milyenek, kételkednek, hitetlenek. Így van? Azért viccelődök a nőkkel, hogy felszabaduljanak. Sokan keresnek meg nőgyógyászati bajokkal. Most születik a harminchetedik olyan kisbaba, akinek a szülein én segítettem, hogy lehessen gyerekük. Nem én, az égiek, én csak közreműködtem. Volt olyan, hogy idetelefonált egy nő, hogy egy hónapja erősen vérzik. Mondom neki, basszuskulcs, azzal azonnal menj el orvoshoz, ne vicceljetek, abba bele lehet halni. De, hogy ő csak bennem bízik. Na jó, tudod, mit, bedugunk egy fadugót. Faragok egyet, bedugom vele, akkor majd elmúlik. Másnap idetelefonál, hogy kösz, nem tudom, milyen dugót küldtél, de elmúlt. Így is lehet gyógyítani, távolról.

- Túl sokan keresnek meg, azért nem akartok hírverést?
- Sokan. Főleg, mióta föltámasztottam a közeli faluban a cigányok döglött lovát, azóta a csillagos ég a nyakamba szakadt, hívogatnak telefonon mindenféle bajukkal. Ennyivel már nem lehet foglalkozni. Jönnek ide mindenféle emberek az egész országból. Volt úgy, hogy elfelejtettem enni. Annyian szóltak a feleségemnek, hogy jönnének, mondtam, nem baj, gyertek csak, és a végén mi történt, napi harminc ember volt itt. Abban az időben osztott műszakban dolgoztam a téeszben, mert csordás vagyok, reggel leadtam a négy órát, hazajöttem, és attól kezdve, amíg vissza nem mentem az állatokhoz, végig voltak itt emberek. Negyvennégy éve dolgozom, ebből harmincnyolcat kimondottan állatokkal foglalkoztam, most ötvenkilenc vagyok. Nékem ezek a dolgok nem úgy kezdődtek, hogy egyből embereket gyógyítottam, nem. Először állatokat. Ott is főleg ízületi bajokat, először kisebb állatokat, utána nagyobbakat. Aztán egyszer az egyik marhának az oldalán lett egy háromszög alakú seb, de az állatorvos félrekezelte, annyira, hogy már a fél oldaláról leszáradt a bőr. Kegyetlenül összevesztém vele, elküldtem jó messzire. Elmondott mindenféle buta ökörnek engem is, meg a főállattenyésztőt is. Végül csináltam egyfajta kencét, attól rendbe jött a seb. Mikor így összevesztünk, onnantól kezdve azt mondtam, hogy ezt az erőt inkább emberekbe fordítom. Ha az állat meggyógyul, holott az beszélni sem tud - itt a hit a legfontosabb -, akkor az ember miért ne tudna meggyógyulni. Csak ugye az emberrel beszélgetni kell, hogy azt a falat, amit az állat nem épít, de az ember igen, mert fél, le tudjam bontani. Ugyanazt csinálom, amit az orvos, az is azt kérdezi, mit érzel. Az a legfontosabb. Kilencvennyolc százalékon tudunk segíteni. Ebben aztán mindenféle van.

- Te mit érzel, mikor gyógyítasz?
- Nekem nem kell érezni semmit. Viszont érzek mindent. Hogy hol fáj neki, mindent, amit ő érez, az összes fájdalmát átveszem. Volt olyan nő, ezt tudja tanúsítani a feleségem, hogy mind a két mellében daganat volt, akkora, mint a tyúktojás. Bepánikolt. Mondtam neki, jó, figyelj: fölajánlom a lelkemet az Atyának, hogy tudjak neked segíteni. Mert régi jó barátunk volt. Úgy képzeljétek el, hogy három hónapon belül eltűnt mindene. De ami az övé, az az enyém, az összes fájdalmát, amit érzett volna, mind én kaptam, amíg meg nem gyógyult. Hát ne tudjátok meg, se éjszakám, se nappalom nem volt.

- Hogy a te hited erős, az nyilvánvaló, de aki idejön hozzátok, annak mennyire számít a hite?
- Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki miben és mennyire hisz. Semmit nem érdekel. Megmondom, miért. Volt egy idős bácsika, leesett a meggyfa tetejéről, bele fejel a virágágyásba. Se itt, se Pesten, sehol nem tudtak segíteni rajta. Idehozta a vadász barátja, rajta is mi segítettünk, mikor leesett a lesről, és végigzongorázta a gerincével a lépcsőt. A bácsi beállt az ajtóba, csípőre tette a kezét, azt mondta, vegyétek tudomásul, hogy amit ti csináltok, abban én nem hiszek. Azt válaszoltam neki, te tata, áruld, el, ki kérdezte, hogy miben hiszel, s miben nem? Két éve nem tudtak már akkor segíteni rajta se injekcióval, se masszírozással. Mondtam neki, bárhova ülsz le ebben a lakásban, én két hetet adok neked, és anélkül, hogy hozzád érnék, jövő pénteken mást fogsz mondani. Kétszer ült itt előttem, harmadszorra átült az Ildikó elé. Következő pénteken megjelent zokogva, nem tudtuk, mi történhetett. Ahogy engedett a sírásból, megszólalt, hogy ezentúl még azt is elhiszem, amit ki sem mondotok, és elkezdte körbe mozgatni a fejét. Addig a testével fordulva tudott csak oldalra nézni.

- Hogyan ismerkedtetek meg a feleségeddel?
- Jó gyorsan. Nem hiszed el, mentem kerékpárral az utcán, láttam, hogy az egyik udvaron rázza egy lány a portörlőt. Nem érdekelt, hogy összetörik-e valamim, iszkiri, egyenesen át az árkon, mondom neki, légy szíves, hozd ki a személyi igazolványodat, majd megmondom, minek kell. Megnéztem, van-e már tizennyolc éves. Azt mondtam, figyelj ide, három napod van, igent vagy nemet várok, szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Harmadik napra pap, tanács, minden el volt rendezve, tudtam, hogy hozzám jön. Azóta is együtt vagyunk, harminchét éve. Négy darab gyerekünk van, két fiú és két ikerlány. A feleségemmel mindig párban, gyógyítunk. Ő sámánivadék, én táltos vagyok. Az a különbség, hogy a sámánságot meg lehet tanulni, a táltosságot nem, mert a táltosok Isten gyermekei. Ők soha nem mutatnak be áldozatot, nem használnak tüzet, dobot, mint a sámánok.

- Soha nem fogadtok el pénzt?
- Soha. Mindenki azt mondja, hogy hülyék vagyunk, ökrök vagyunk, marhák vagyunk, már kacsalábon forgó kastélyunk lehetne. Nem kell. Nem erről szól az élet. Néha megkérdezik, milyen piát hozzanak. Mondom nekik, hogy szilvapálinkát. Imádok horgászni, és azzal gyúrom meg a csalit az amuroknak. Úgy harapnak rá, nem győzöm kiszedni őket.

*

Végezetül álljon itt egy bejegyzés a vendégkönyvből a sok-sok bejegyzés közül betű szerint.
„Kedves Ildikó és Gyuri! Mindig szeretettel fogok rátok gondolni, és kívánom a Jó Istentől, hogy még nagyon sok betegen tudjatok segíteni. Az én betegségem 40 évig tartott, és csodát tettél velem. Ezt leírni, kimondani nem lehet, csak érezni. Az Úr áldását kérem rátok, még soká éljetek erőben egészségben Kedves családoddal együtt. " Aláírás, pontos cím.

Demokrata, 2009. március 11.

 anód2009. máj. 15. 13:27 | Válasz | #3 
Táltos volt-e a Teknyőkaparó?

Makó és a környező községek gazdag gyűjtőterületet jelentettek a számomra. Elsősorban Apátfalva, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor, Klárafalva, Maroslele, Ferencszállás és Nagyér adatközlői tolmácsolták a jövendőmondó szavait.

Különben a Teknyőkaparó megnevezést a Tiszán túli községekben nem találtam. Ott az öreg Teknyős névvel illették azt a személyt, akit Makón ismertem meg. A Teknyőkaparó történetei ugyanis a szegedi nagytájon mindenütt ismeretesek.

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül Voigt Vilmos véleményét: Az 1981-ben bemutatott Teknyőkaparó című TV-dokumentumfilmem kapcsán a következőket írta: „Polner gyűjtésének vannak előzményei, ő mégis úgy gondolja, hogy ez az alak Csongrád megyei sajátosság. Egy korábbi közlés, alighanem a legszebb ilyen folklór elbeszélés a nagy magyar mesemondó, Fedics Mihály szövege: A jósló öreg”.

H. Kovács Mihály adatközlői szerint azonban a Teknyőkaparó Makó szülötte volt.

„Makó környékén élt ëgy érdekös embör, akit már gyerökkorában tátosgyeröknek tartottak. Löhet ugyan, hogy az ország más részén is élt a magyari népek emlékezetében ez a különös embör, de eszmélködésöm óta úgy tudom: városunk szülötte, városunk lakója volt ő. {1029} Különösen a Szentlőrinc nevű városrészben élők, mög a Makó-Újváros lakói hivatkoztak rá, ha valami baj zúdult rájuk. »Mögmondta mán régön a Teknyőkaparó, oszt csakugyan úgy is lött.« (Alekszi József.)”

A nagyéri Czifra István (1976) vallomása arról tájékoztatott, hogy valóban makói illetőségű ember volt a jós. Aki hol részesként, hol pedig gazdaként dolgozott a makói határban. Szombatonként, amikor befejezték a munkát, ő is hazament a városba.

„Nagyapám mesélte, hogy vót itten a makói pusztákon, mert ott vót néki tanyája, vót itt ëgy teknyőkaparó embör. Úgy hítták, hogy Teknyőkaparó. Hogy miért nevezték Teknyőkaparónak… nem tudom én. Talán, hogy teknyőcsinálással foglalkozott? Ez kéröm szépen, ëgy olyan táltosembör vót vagy mit tudom én, boszorkány löhetött-ë? Oszt ű dógozott ott a nagyapám öregapjánál és a nagyapám apjánál mint részös. Elgyütt a szombat délután, na kéröm, szombat délig dolgoztunk, bemögyünk a városba. Hítták a Teknyőkaparót is, hogy mönjön. Azt mondta, ű nem mögy. Jó, röndbe van, hát ha nem mögy, nem mögy. Elindultak a kocsival. Ëgyször csak gyün ëgy nagy forgószél. Az ëgyik embörnek elkapta a kalapját, el is vitte. Úgy elvitte az a forgószél, hogy nem is tudtak utána mönni. Na majd hazaérnek Makóra. Bemönnek. Hát kéröm, mit látnak? A Teknyőkaparó mán ott ül, és mellette vót annak az illetőnek a kalapja, amit a forgószél elvitt. És ű mán nyugodtan ötte a túrúslepényt. Kéröm, hogy igaz vót-ë, nem vót-ë? Én az öregapámtul vagyis a nagyapámtul hallottam. Hogy mi ebbe az igaz, azt nem tudom.”

A táltosok helyváltoztató képessége ismeretes. A Teknyőkaparó eltűnése forgószélben több emlékezésben is jelentős motívum, csodás elem. Táltosságának más jegyei is fölfedezhetők a történeteiben. Hol Berlinből hozott kalácsot, hol pedig a pesti piacról hagymát, hol meg Szegeden a polgármesternél ebédelt. A Teknyőkaparó nem ismert lehetetlent. Ez a képessége emelte az egyszerű emberek fölé, akik csak egyetlen dolgot tehettek, megrökönyödve mesélték a róla szóló történeteket.

A táltosok és a garabonciások természetfölötti képességei közé tartozott még jövendölő és gyógyító tehetségük. Nem szólva arról a titokzatos fekete könyvről, amely a garabonciások birtokában volt, ám a népi képzelet szerint az is a táltosok „csodakönyve” volt.

A szegvári Berezvai Ferenc (1983) mesélte: „Én úgy hallottam, hogy Törökszentmiklóson vót ëgy ilyen bűbájos embör. Osztán ottan vótak ezök valamilyen tanfolyamon.” A „tanfolyamról” egy-egy könyvvel tértek haza. Abból olvasták ki a vihart is.

Az apátfalvi Sóki Andrásnétól (1980) tudtam meg: „Hát a Teknyőkaparórul azt hallottam, hogy az itt Mátó P. János bácsiéknál lakott, tartózkodott. Oszt kint csépëltek, arattak a tanyán. Oszt nagy vihar gyütt. Oszt aszonta, hogy eszibe jutott, jaj, nekëm Istenëm, aszongya, otthagytam a könyvet az ablakba. A gyerëkëk biztosan fëlvëtték. Avval hazagyütt. Hát tényleg a gyerëkëknél vót a könyv. Aszonta, ha ezt a könyvet űneki eszibe nem jut, hogy ott van, Pátfalvának még a fundamentumábul së maradt vóna, olyan vihar lëtt vóna.”

A makói Mágori Sándor (1979) is tudott a könyvről: „Lëvágták a búzát, és az öreg, a Teknyőkaparó lëtötte valahová a kabátját. A gyerök odaosont, és belenézött a könyvébe, oszt abba pillanatba odavót Franciaországba. És az öreg akkó mán tudta, hogy baj van. Hogy hogy intézte el, hogy visszahozza a gyerököt, azt nem tudom. De azt mögmondta neki, ha még ëgyször hozzányúlsz, mögdöglesz, kölyök. Most is alig tudtalak visszahozni.”

A táltosság különleges jegyeit emlegette Makón Németh Miklósné (1979) is: „Az tátus vót, ide hallgasson, az tátus vót. Tátus vót tényleg a Teknyőkaparó. Hát mondom, télön is, hallja, nem vót ám annak lábbeli a lábán sosë. Azt vitték. Tátus vót.”

A szegedi nagytájon élők vélekedésében gyakran összemosódott a keleti táltosról és az európai garabonciásról öröklődött hiedelem. Mindez párosult még a régi boszorkányhit elemeivel is, mely szerint a forgószélben boszorkányok táncolnak, akik meg is rontják az embereket. {1030}

A táltosok viaskodása a táltoshiedelmek legismertebb formája. A táltosok vihart támasztanak, és mindegyik a maga vidékére, falujába akarja vinni a felhőt, az áldásos esőt; a jégesőt, az égi háborút viszont el akarják hárítani.

Klárafalván vettem hangszalagra Horváth Józsefné (1974) vallomását. Ő rokonaitól hallott történetet mesélt: „Ez a mi rokonságunkban történt még Kiszomboron. Kimëntek. A temetőnél vót nekik földjük, és kimëntek oda szénát gyűjteni a feleségivel. Gyűjtik a szénát, már ëgy kis kazalt összegyűjtöttek, amikor [az ember] arra Szeged felé fordul, és azt mondja a feleséginek, nézd, ott gyün ëgy nagy fekete felhő. De hamar, gyorsan, eredj föl a kazalnak a tetejire, hogyha gyün ëgy nagy fekete bika, të fogjad a vasvëllát, oszt azok mikor veszekszenek, birkóznak, të üssed; de állandóan mindig a vörös bikát üssed!

Az asszony ütötte is, de [bika]fölkapott az asszonyhon, úgyhogy az asszony szoknyájának a szélit lëszakította. Na mikor vége van a bikaviadalnak, akkor azt mondja [férfi] a feleséginek, jaj, de elfáradtam! Üljék [kend] lë! Lëült, és az asszonynak az ölibe beletëtte az embër fejit. Akkor látja a felesége, hogy a szoknyájának a rojtja az embërnek a foga közt maradt. Azt mondja, jaj, hát të voltál az a nagy bika, aki elkapta a szoknyám alját és lëszakította. Aszongya, én. Akkor aszongya a felesége, na de mënjünk, mert rögtön itt lësz a másik vihar. Amikor kiértek a temető sarkáhon, az embërt fölkapta a vihar, elvitte. Soha többé nem tért vissza. Mondták abba az időbe, hogy lëhet, hogy a Teknyőkaparó vót. De ez a mi rokonságunkba történt mëg.”

A táltos-hiedelemkör állatalakban való viaskodásának a képzete mindenhol föllelhető az országban. Diószegi Vilmos tanulmányából tudjuk: „szomszédos népeink körében ez a képzetkör ismeretlen. A délszláv néphitben a krstnik, stuha, kudlak szintén viaskodik ugyan, azonban tüzetes vizsgálódásaink azt mutatták, hogy a magyar hiedelemcsoport nem származtatható a délszlávból: a táltosviaskodás tehát magyar sajátosság. Ezzel szemben a sámánhitű népek körében általánosan ismert az állatalakban való viaskodás képzete.”

Az is a viaskodás eredménye, hogy a táltos összetört, fáradt, beteg, sőt néha halálos kimerültségű is a viaskodás után.

Diószegi Vilmos arra is figyelmeztetett tanulmányában, hogy a sámán, a táltos révülésekor a testet elhagyó lélek sajátos életet él. „A pogány magyarság is ismerte a kettős lélek fogalmát, s a magyar néphit szerint is önálló útra indulhat az ember életlelke – amíg gazdája alszik – valamilyen állatalakban.”

Az adatközlők egy részének képzelete szerint az Úr Jézus volt a Teknyőkaparó. Az apátfalvi Kovács Istvánné (1975) szerint: „Hallottam azt is, hogy amit a Teknyőkaparó jósolt, az kiteljesedett minden. Hát ahogy mondták. Oszt aszonták, hogy biztos az Úr Jézus vót, mikó a fődön járt.”

Akadtak akik a Teknyőkaparó nevét is tudni vélték: János bácsi, Jani bácsi, Pista bácsi, Pétör bácsi.

Foglalkozását tekintve teknyővájó, esetleg cigány lehetett. Bálint Sándor először pákászféle embernek tartotta, majd később így fogalmazta meg véleményét: „Nyilván ez a Teknyőkaparó, foglalkozásánál fogva, megfordult itt több környező faluban. A másik feltűnő jelenség az, hogy a teknyőfaragás bizony szerény foglalkozás volt. Nem lehetett belőle meggazdagodni, de a Teknyőkaparónak tökéletesen elég volt az, amit így keresett. Mintha Krisztusnak a tanítását követte volna, hogy ne törődjetek a holnappal. A mára valót megszerezte, és ráért meditálni, gondolkodni, törni a fejét, hogy miképpen alakul a világnak a sora.”

Alakjáról sokféleképpen vélekedtek a makóiak, de azok is, akik a Tisza mentén – Mindszenten, Szegváron, Csongrádon – beszéltek róla.

A szegedi homokon azonban – Mórahalom, Öttömös, Üllés tanyavilágában – nem találtam nyomát a Teknyőkaparónak. Amikor a jövendőmondóról kérdeztem őket, mindenhol csak táltosról kezdtek beszélni, ha egyáltalán tudtak valamit. {1031}

 anód2009. máj. 15. 13:30 | Válasz | #4 
A Teknyőkaparó jövendölései

A makói árvíz

Miket jósolt ez az ember? Jó előre megmondta az árvizet, a technikai fejlődést, a háborúkat; jósolt a világvégéről, és beszélt az erkölcsi és társadalmi változásokról.

H. Kovács Mihály szerint: „Hosszú életű ember lehetett. Ezt úgy értem, hogy olyanokat jósolt, ami több ember által emlegetett más-más korban történt. Az emlékezők pedig azt az idők folyamán a Teknyőkaparó személyéhez fűzték.”

A Teknyőkaparó jóslatai között állandóan szerepelt az árvízi katasztrófa. Joggal. Makó ugyanis csaknem minden évben a vizek foglya volt. Már az 1800-as évek elején a folyó szabályozására gondoltak. 1816. február 19–28. között szakértőkből álló bizottság hajózta be a Marost. Jelen volt báró Vay Miklós királyi biztos is. A makói fapiac és Zombor közötti szakasz csavaros kanyarulatait különösen veszélyesnek ítélték. 1821-ben aztán minden idők legnagyobb árvize zúdult Makóra. A víz pusztításáról Gilitze István parasztköltő számolt be. A Teknyőkaparó ilyeneket jövendölt:

Majd möglátják, mögin gyün hamarosan az árvíz. Embört, állatot, fát pusztít. (Józó Lajos.)

Mikor az árvíz bekövetkezett, a tutajokat egészen a Liget utca végin húzódó töltésig behozta az áradás, amely majdnem „átlöttyent” a töltésen. Az egész város vonult ásóval, kapával, talicskával a töltést erősíteni. Amikor az árvíz elvonult, a kubikgödrök is kiszáradtak az árterületen, ott büdösödtek. Bűzlöttek, nem kellett az a terület senkinek se. (Majsai Dániel.)

Olyan nagy árvíz gyün ránk, hogy a Száraz utcán Barna halász harcsát halász. (Bakó István.)

A Száraz utca alighanem a mostani Aradi utca lehetett, mert az igen magasan haladt Apátfalva felé. Az öregek szerint Barna nevű halász lakott azon a tájon. A jósolt árvíz bekövetkezett; a tutajokat ugyanis egészen a Liget utca végén húzódó töltésig behozta az áradás.

A vízimalom is, mög a szélmalom is kimén a használatbul, gyün helyötte a gőzmalom, oszt aztat nem pusztítja el a víz. (Varga Imre.)

Nemcsak a víz, hanem a viharok is jelentős károkat okoztak Makón.

Megmondta a Teknyőkaparó, hogy a vihar legváratlanabbul és legveszedelmesebben a Gizella-kitérő és Klárafalva közti területen keletkezik és pusztít. (Csipei Sándor.)

Az adatközlő még megjegyezte: „Evvel kapcsolatban a fiatalok már a jövendőmondó nélkül nyilatkoznak: a természet csodája, valami van ott a föld mélyében.”

A technika fejlődése

A technika fejlődése, a gépek megjelenése és elterjedése, idegenkedés tőlük, viszolygás nagy félelmet keltett az emberekben. Sokan egyáltalán nem értették az új történelmi eseményeket, de a technikai vívmányokat sem. Ezeket a bekövetkező tragédiák előjelének tartották.

Ezt az ellentmondást is érintette interjújában Bálint Sándor: „A mi korunkban, sőt napjainkban is rendkívül időszerű probléma, hogy a technikai civilizáció amilyen áldás, olyan átok is egyben. Mert mi történik akkor, hogyha ez a technikai civilizáció kajánul fölmondja a szolgálatot. Sajnos, elintézték ezeket a vélekedéseket azzal, hogy babonák, hogy az emberek sötét elmaradottságban élnek. Ők azonban valahogy ösztönösen érezték, hogy ezek a modern találmányok, amelyek az emberiségnek az évezredes életét, életformáját többé-kevésbé meghatározták, ez nem vezethet jóra.

Persze a parasztság folyton gondol a világvégére, jósolja a világvégét. Nem tudja megérteni, földolgozni magában a nagy társadalmi, technikai, tudományos változásoknak a jelentőségét. Információzavarban van. Nem tudja földolgozni azt a rendkívüli sok benyomást, amit például a televízió nyújt manapság neki. Mint valami mákonyt szívja magába, de ugyanakkor kihúzza az emberi biztonságot a talpa alól. Valami ilyet érzek ebben a Teknyőkaparóban. {1032}

A változások hirdetője a Teknyőkaparó volt. Megmondta, hogy eljön az az idő, amikor minden házon kőkémény lesz, meg vaskapu és két-három ablak. Bekövetkezik az is, hogy az udvarokban kút lesz, de majd a vízért fizetni kell [!], és kőből készülnek a kerítések is. Beszélt az új csodákról; a lőcsetlen kocsiról (autó, kerékpár), a vasmadárról (repülőgép), a vonatról, a telefonról, a televízióról.

Anyám nagyon tudta ezt. Aszonta a Teknyőkaparó, majd akkó lösz vége a világnak, mikó mindön házon kűkémény lösz, mindön háznál kőkút, mer azelőtt csak fakutak vótak, deszkábul vótak a kutak. Azt is mondta, hogy elsőbb gyün a lőcsetlen kocsi, aztán gyün a repülő, gyün a bicikli. (Fekete Szilveszterné, 1974.)

Mindön házon három-négy kémény lösz. Aztán mög lőcsetlen kocsik szaladgálnak. (Furák György.)

Azt is mëgjósolta, hogy nagyon rengeteg lőcsetlen kocsik lësznek. Aztán nem ëgy kémény ül a háztetőn, hanem kettő, három. Ez is mëgvan, mer ugyë némelyik új épületën van három kémény is. (Bárdos Istvánné, 1968.)

Arrul is hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy akkor közeleg a világnak a katasztrófája, amikor a házakon két kémény lësz. Mëg két-három ablak lësz ëgy házon. Ez mán azt jelenti, hogy mán akkó nem sok van hátra. (Karakas Sándor, 1979.)

Azt jósolta, hogy mindön háztetőn kőkémény lösz, minden udvaron kő kút, mer akkor még csak az utcán vót ëgy-ëgy kút, és onnan itattak. Elgyün az az idő, hogy mindön háznál kőkerítés lösz, mer azelőtt liciomkerítésök vótak. (Mócsa Mihály, 1979.)

Azt is mondta, hogy hát sütnek, főznek, de a kémény nem füstöl. De ugyë ez is mëgvan mán, mer ez a gázsparhettal sütnek, főznek, oszt nem füstöl a kémény. (Szigeti Mihályné, 1973.)

Több mindönt hallottam, hogy mögjövendölte, milyen világ lösz. Majd járnak a kocsik, oszt nem lösz előtte ló. Ez má mind bekövetközött. (Mihály József, 1976.)

Az öreg Teknyős azt mondta, hogy majd lösznek olyan kocsik, hogy nem húzza ló, oszt szalad. Az autó. Na és akkó ez is bevált. Lösznek vasmadarak, aki mén a levegőbe. Oszt lösznek vasparipák is. Az a bicikli. (Kunszabó János, 1979.)

„Csak hallásbul tudom. Nagyapáinktú hallottam, és a kortársaimtul, mer abba az időbe így utcai padok vótak, és nyolcan-tizen összemëntek a szomszédok. Olyan hatvan-hetven éves öregek, és beszélgettek. Azok emlëgették sokszor, ki az a nagyon okos embër, az a Teknyőkaparó. Aszonták, hogy az ëgy országjáró embër, azé tud olyan sokat. Például mikor itten a mi falunkba, az úgynevezett Nagyközbe (most Kálmány Lajos utca) akkor fúrták ott azt a szivattyús ártézi kutat. Ami falun nagy újság vót, mer azelőtt ilyen nem vót, csak gémeskutak. Mondták, hogy mëglássátok, begyün az az idő, hogy fizetni këll majd az ivóvízért. Hát most má mëgértük azt, hogy valóba fizetünk a vízért, ami nem vóna baj, csak sokszor még pénzé se kapunk vizet.”

Idő-meghatározó értéke van annak az emlékezésnek is, amelyet H. Kovács Mihály így vetett papírra: „Az 1910-es esztendőben, mint 6-7 éves gyermek láttam az első repülést Makón, a Maros-parti csordajáráson. Akkor hetekig beszélték: Mögmondta a Teknyőkaparó jó előre, hogy a repülő embör röptiben fogja a madarat. Azt is mögjósolta, hogy sínen szuszog a ló nélküli, lőcs nélküli vaskocsi, oszt gyorsabban mögy, mint a lovas kocsi, oszt csirkét, rucát, libát gázol, oszt vérbe taposva otthagyja az úton. (Asztalos P. Kálmán, 1979.)

Hasonló történeteket mondott el a csanádpalotai Asztalos P. Kálmán (1905–1989) a község falukutatója. Ő így tolmácsolta a Teknyőkaparó jövendöléseit: A hadgyakorlat idején repült először repülőgép, majd Zeppelin a község felett, és akkor előhozakodtak a Teknyőkaparó jóslataival. Nagy Sándor bácsi mesélgette: édesapja már régen mondogatta a jövendőmondó szavait, hogy amikor ezek a vasmadarak repülnek, lepiszkítanak egyik-másik falura is, oszt a házak romba dőlnek. {1033}

Az 1910-es években élő palotai öregek a vonatot ördögmasinának nevezték. Kezdetben még a férfiak sem mertek fölülni rá. Amikor az Arad-Csanád-Egyesült Vasút 1884-ben Csanádpalota felől Mezőhegyesig elkészült, Brengarten Henrik községi jegyző megkövetelte a községi elöljáróságtól (bíró, gazda, esküdtek, csendbiztos), hogy üljenek föl a vonatra, és mutassanak példát az utazásra. Voltak olyan esküdtek, akik inkább lemondtak tisztségükről, de nem ültek föl az ördögmasinára. Akik pedig elszánták magukat, élelemmel megrakodva léptek föl a vonatra, mert sose lehet tudni, hogy a masiniszta netán világgá szalajtja a szörnyeteget, és ki tudja, mikor kerülnek haza?!”

Folytatása következik >>>

 anód2009. máj. 15. 13:32 | Válasz | #5 
Azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy a kocsik az országúton úgy közleködnek, hogy ëgymást tapossák. (Zsupka János, 1979.)

Az öreg Teknyős megjósolta, hogy majd valamikor a kései utódaink majd meglátják a vasmadarakat repülni, és azok meg is tojnak, és akkor robban, összedűlnek a házak. (Lázár György, 1979.)

A Teknyőkaparó az én apámnak mondta, hogy össze lësz úgy fűzve az egész ország dróttal, hogy na! (Fazekas Illésné, 1978.)

Már gyerekkorunkba megmondta a Teknyőkaparó, hogy elgyün az az idő, mikor az unokáink unokái ellátnak a világ minden részire, és oda is tudnak beszélni. (Barta István, 1979.)

Az előre látott, mög tudott. Mesélt arrul is, hogy olyan okos lösz az emböriség, hogy olyan gépezetöt gyártanak, amivel már önmagát meglátja, aki beszél. Hát ez a tévé, csak űk nem tudták, hogy az tévé fog lönni. És ugyë bekövetközött. (Almási Imréné, 1981.)

A háború

Az igazi félelmet a háború jövendölése jelentette. A Teknyőkaparó jóslatainak zöme a háborúról szólt. A világot romlásba döntő háborúról. Az Antikrisztus eljövetelét jósolta és a népek elkorcsosulását. Megjósolta az első világháborút is. Amikor 1913-ban üstökös jelent meg az égen, már sokan igazat adtak a Teknyőkaparónak. A lelkek ösztönösen beleborzongtak a világ végét sejtető háborúk emlegetésébe. Ugyanakkor arra is rádöbbentek, hogy a világ csak akkor menthető meg, ha a szeretet uralkodik, és nem a gyűlölet.

Mögjósolta a Teknyőkaparó, hogy az is a nagy vérös háborút jelönti, mikor a király autón robog körösztül Makón az országába. (Majsai Dániel.)

Károly román király, a háború hírére átautózott a Szegedi utcán a hazájába. Az utca két oldalán embersorok csodálták az átrobogó gépkocsit, s a benne ülő királyt.

Mögmondta aztat mán régön a Teknyőkaparó: akkó gyün ránk az igazi nagy, vérös háború, amikó majd Makón ëgy utcába fölépül a harmadik templom is. Oszt ebbe majd az Úristen orgonál, a részög pallér prédikál, a vén vak szamár ministrál. (Kelemen Sándor.)

Azonta a Teknyőkaparó, hogy a Vásárhelyi utcán három templom lösz egymás után. Tík még, fiaim, mögéritök majd, az oroszok begyünnek, oszt az orosz cár a középső templomhoz köti a lovát. (Apjok István, 1975.)

Makón, amikor három templom lösz ëgy sorba, abba az évbe fog kiütni a világháború. (Börcsök János, 1979.)2

Úgy is lett. Szent László napján fölavatták az Újvárosi katolikus templomot. Azon a nyáron, júniusban ki is ütött a világháború.

A Teknyőkaparó háborús jóslataiban jellegzetes az a szakrális hagyomány, amely erősen kapcsolódott a középkorban elevenen élő apokaliptikus szemlélethez, a Jelenések könyvének rejtélyes mondandójához. Érezték, tudták és várták a világ végét, hiszen elégtételt, a néphit igazolását jelentette azok szemében, akik az igazságosztó Jézus Krisztus eljövetelét várták. A szegények nevében mondott jóslatokban benne volt mindaz a fájdalom, keserűség, amely évszázadokon keresztül elviselhetetlenül nehezedett a kitaszítottakra. {1034}

A háború jövendölése, a keletről sereglő fekete sereg emlegetése mind a tragédia beteljesedését jelezte.

A félelmetes fekete sereg keresztül megy az egész világon, nem állhat elébe senki sem. De hát ki lesz az? – kérdezgették adatközlőim. A nagy háború emlegetése azonban csak a múlt század hatvanas éveitől kapott megfelelő hangsúlyt, pedig akik a Teknyőkaparó szavait tolmácsolták, már a harmincas években is meglett korú emberek voltak.

A Teknyőkaparó mögjósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, ami elsöpri a népet. De jobb világ lösz arra, aki a fekete sereg után mögmarad. (Varga Józsefné, 1975.)

Majd oszt akkó kelet felül gyün a fekete sereg. Az fog mögmaradni, vagyis annyi nép, aki ëgy szérűn elfér. A fekete sereg föllegeli a többit. (Juhász István, 1979.)

Jósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, és azok hoznak ëgy óriási gombolyagot, és eldobják körbe. Akik belül maradnak, azok maradnak életbe, a többi mind elvesz. (Csuhaj Mihályné, 1979.)

Mögmondta, hogy a tizennégyes háború sëmmi, a másik háború sëmmi, a harmadik háború lësz a valami. Lësz olyan háború, hogy a szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Rákos mezejin. Annyi nép marad mëg, hogy ëgy fa alatt elfér. De mikor a napkeleti bölcsek gyünnek, avval nem bír sënki. (Fejes József, 1975.)

Möglássátok, keletrül elindul egy sereg, oszt egészen nyugatig mén. „Hát ezt mán mink is mögértük. Az oroszok gyüttek, oszt nyugatig möntek.” (Tóth István, 1988.)

Aszonta, Kína, India nézik, hogy az európai tigrisek hogyan marcangolják egymást, és majd aztán gyünnek, mikó lëgyengülnek. Azt is mondta, hogy úgy mögritkul a nép, hogy úgy marad mint az aratásnál, mikor kaszál az embör, oszt néha elmarad ëgy szál búza. (Horváth Ferenc, 1980.)

Ezek a jóslatok, jövendölések csak magánhasználatra „készültek”; senkire sem tartozott, hogy mit mondott az elkövetkező háborúról a Teknyőkaparó. Magam is meggyőződtem arról, hogy az adatközlők milyen nehezen kezdtek bele a visszaemlékezésbe. Mielőtt beszélni kezdtek, körülnéztek, vajon hallja-e őket valaki. A nagyéri Csonka Jánosné (1976) szavait is megőrizte a magnetofon: „Hát én azt is hallottam, esküszöm, hogy eljön majd az az idő… De ebbül nem lösz tán valami, hogy engöm valahova vagy valamerre hívjanak, mert annál betegebb vagyok én!”

„Tiltott árunak” számított a Teknyőkaparó minden szava. Sok adatközlőmet gyűjtés közben arról kellett meggyőznöm, hogy nem kívánom szavait kiszolgáltatni másoknak. A Dócon élő Kunszabó János szavait később Makón is parancsba adták nekem, 1979-ben.

„Zárja el addig [a magnetofont], ide figyeljön! Na most, ha maga ezt hangra fölvöszi, értse mög, akkor elmondják, hogy Kunszabó János mit mondott az öreg Teknyősrül!”

Az egykori politikai rendőrségtől való félelem nagyon is érthető volt; tragédiák egész sora követte az ötvenes évek első felében az „intézkedéseket”. A nyolcvanas évek elején viszont változott a helyzet: a televízió előtt őszintén vallottak.

A pusztulás mértékéről is jövendölt a Teknyőkaparó, sőt az utolsó csata színhelyét is megmondta. Ezek a jóslatok már közeli-távoli jövőt érintették. A földeáki Mészáros József (1979) sokaknak tolmácsolta a Teknyőkaparó szavát: Aki kint lösz a mezőn, és otthon hagyta a saruját, az në mönjön haza érte, mer elpusztul ő is. Tehát a sűrűn lakott helyek pusztulnak először, csak azok maradnak mög, akik kint vannak a mezőn.

Az utolsó csata színhelyét Derekëgyháza határába tötte. Derekëgyháza határába van Ördöngös. Ott van ëgy hármashalom. Annak a tetejin van ëgy feszület. Odatérdel a két győztes, ott fognak imádkozni, annál a feszületnél. És ott még ëgy harc lösz, de hogy melyik győz, azt a Teknyőkaparó së tudta mögmondani. (Almási Imréné, 1980.)

Majd lësz ëgy háború, a tizenhárom kútnál, legelőkútnál. Az pedig Debrecenben van. Majd mikó a ló a szügyivel taszította vért, akkó lësz vége a háborúnak. (Fejes József, 1975.) {1035}

Valamikó lösz ëgy hatalmas csata, ahol a Maros-torkolat van. A fehér ló a szügyivel nyomja a vért. Hogy aztán az hun van pontosan, én së tudom. Hogy abba az időbe hun vót a Maros-torkolat, mikor a Teknyőkaparó ezt mondta, nem tudom. (Csikós Pál, 1979.)

Ahol a Maros a Tiszába folyik, ott lösz a legnagyobb vérontás. Olyanok lösznek a népek, mint az állatok. (Kószó Andrásné, 1979.)

Jósolta, hogy gyünnek a vörösök, utána a sárgák. A szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Vérmezőn. Annyi magyar marad meg, hogy ëgy diófa alatt elfér. (Tóth Mátyásné, 1975.)

Folyt. köv. >>>

 anód2009. máj. 15. 13:35 | Válasz | #6 
Azt mondta a Teknyőkaparó, hogy olyan idő is következik, amikó bebújunk a fődbe, mint a bogarak. (Sopsits Kálmánné, 1980.)

A jövendölései között ma is emlegetik Makón:

Szeged, Makó, Vásárhely;

Lösztök ti még pusztahely!

Asztalos P. Kálmán 1981-ben mondta el, hogy falujukban mit beszélnetek a régi öregek: „Hát elgyütt az a világ, amikor a mi tanyánk sincs már meg, sem az a három új tanya sem, amit akkor építettek. 374 tanya volt Csanádpalota határában, most csak 28 van. Annak a fele is romtanya. A többiben meg azért lakik ott az öreg, mert nem enged abbul, ő ott akar meghalni, mivel ott élte le az életét.”

Csak annyi ember marad meg, hogy ëgy körtefa alá odamenekszenek. Csak annyi ember marad meg. Majd lësz olyan év, hogy mennek, és ha tanálkozik valaki valakivel, megölelik ëgymást, hogy hát mégis élőlénnyel tanálkoztam. (Kovács Istvánné, 1975.)

Csak annyi ember marad a földön, hogy ëgy körtefa alatt a pap elfér misézni. (Nyári Imréné, 1979.)

Hát én is csak úgy hallombul mondom, el fog veszni a nép, főként a férfi nemzedék. Akkor ha ëgy nő mögtanál ëgy forgácsdarabot, akkor mögcsókolja. Arrul emléközik, hogy azt férfi csinálta, faragta valamikó. (Patai Pál, 1979.)

Azt jósolta, hogy nem fegyverrel fognak háborúzni, hanem skatulyából szórják lë az átkot a népre, és sebösek lösznek. Még a hetedízigleni ivadék is el fogja örökölni az átkot. Sokáig majd azt gondoljuk, hogy az Isten csinálta ezt velünk, pedig nem az Isten, hanem a tudomány. (Simon Jánosné, 1972.)

Aki aztán mögmarad, akkora területöt szánthat, amekkorát csak akar, mert alig lösz nép a földön. (Bálint Gyuláné, 1979.)

A világvége

A háború pusztítása és a világvége közeledte egyazon kérdést feszeget hogyan alakul a világ, az emberiség sorsa. Ezekben a jövendölésekben a táltoshagyományok, a bibliai képzetek és az egyéb jóslatok jól megkülönböztethető motívumrendszere fëdëzhető föl. A világvége biblikus motívumaiban a bekövetkező katasztrófa változatai lelhetők föl. A félelemmel teljes jövendölésekben sokan megérezték a prófétai figyelmeztetést. Mítoszt és legendát teremtett szavaival a Teknyőkaparó, amikor a világ végéről jövendölt. A világvége közeledtét nemcsak az emberek, hanem a természet is „megérzi”, és a maga sajátos módján jelzi a tragédiát.

Mikor az utolsó évek lësznek, a fák csak kizöldellnek. Errül tudjuk mëg, hogy nyár lësz. Mëg azt is mondta, hogy begyünnek olyan népek, akik istennek vallják magukat. (Varga Istvánné, 1981.)

A Teknyőkaparó azt jósolta, hogy közeledünk ahhon, amikó a nyár mëg a tél ëgyforma lësz. Annyi lësz csak, hogy a fák kiződülnek, de az idő ëgyforma lësz. (Nagy András, 1980.)

Akkor tudjuk mëg, hogy mikor van ősz, mikor lëhullt a levél. Akkor tudjuk mëg, mikor lësz tavasz, mikor kiderül. (Ludányi Venturné, 1979.)

A világ végéről aszonta, hogy hét évvel előtte nem lösz eső, nem születnek. Nagy lösz a mód, nagy lösz a rang. (Varga Józsefné, 1975.) {1036}

A Teknyőkaparó újságolta, hogy milyen rendszer lësz, aztán milyen jó lësz az az embëriségnek. Majd elgyün az a világ, hogy majd nem születik, de halni hal. Mëg azt is hallottam, hogy nem terem sëmmi së, csak gaz. (Balogh Ferenc, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, mikor së nem születik, së nem hal. És jósolta azt is, hogy nem köll a gyerök. A családszaporulat mëgszűnik. (Mészáros József, 1979.)

„Az öreg Teknyős olyan vót, mint az Úr Jézus. Mindënt tudott a világrul. Osztán annak, amit mondott történetet, az mind beteljesëdëtt.” (Pataki Jolán, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, ha majd a fehér ló a szügyivel taszítja a vért a Sümek-hídjánál. Ezt mondta a Teknyőkaparó. (Kurusa Józsefné, 1979.)

A nagyapámtú hallottam, hogy ű még a nagyapjátul hallotta, hogy ez a rendbeli nép nem éli mög a kétezer évet. Ezret él, de kettőt nem. A saját keze által gyártott fegyvertű fog elpusztulni. Pusztult már tűztül, víztül, de utóbb a saját keze által gyártott fegyvertül pusztul el. (Koza Jánosné, 1976.)

Hát azt mondta, hogy elgyün a világvége. Azt mondják, hogy nincs Isten, mög nincs világvége. Van. És akkor fog ítélni Isten. Bladen-tó vagy Bladen-sarok, ott lösz majd egy oltár fölállítva. Ott fog ëgy pap misézni, és akkor fog a nép Istenhöz térni. Az a kevés nép, ami mögmaradt. (Hódi Györgyné, 1974.)

Beszélte azt is, hogyha bekövetközik a világvége, akkó három napig sötétség lösz. Akkó nem gyullad ki së villany, së lámpa, semmi së, hanem mík gyertya hétször mög van szentölve, hét évbe, csak csupán az ég. Akkor lösznek nagy veszödelmek, villámcsapás, égiháború. Így vesz majd el a világ. Hát ezt a Teknyőkaparó mondta. Sënki a fődön nem marad mög, hanem majd az Úr Jézus elgyün, az aztán majd mögítéli a rosszakat a jóktul. A rosszak mind elvesznek, a jók mög örökké fognak élni. (Terhes Illésné, 1972.)

Azt mondta, hogy annyi lösz a hús, hogy mán ráunnak önni a húst. Majd a világ végözete felé. Hát mán most arra vagyunk. (Magyari Jánosné, 1981.)

Hát azt is jósolta, hogy mindën utcasarkon kocsma lësz, mindën utcasarkon bót lesz, mindën utcasarkon kupleráj lësz. Még ezt is mëgjósolta. (Konrád Mihályné, 1975.)

Akkó mög mikó mindön sarkon kocsma lösz, mindönütt csak isznak mög ösznek, akkó nemsoká vége lösz a világnak. (Takács Jánosné, 1963.)

Az utolsó időkbe, nem biztos ez azér, csak én mondtam, hogy már most, de úgy hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy az utolsó időkbe mindég mënnek, hogy gyűlésëzzenek, hogy gyűlést tartanak. Oszt ez is mëgvan. Így tartották a régi öregëk. (Bárdos Andrásné, 1973.)

Erkölcsi visszásságok

Az erkölcsi kérdések a múlt században fontosabbak voltak, mint napjainkban. A paraszti erkölcs fölbomlása, a vallás mellőzése lélektani katasztrófát jelentett az öregek számára. Az öregek magukra maradtak, a fiatalok a városi szokásokat majmolták, dívott a szerelmi szabadosság. A szocializmus idején a Teknyőkaparó jóslatai fölerősödtek, az egykori meghitt családi élet rövid idő alatt részeire hullott. Egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a jóslatoknak, a jövő megismerésének.

A családok széthullását leginkább a nők és gyerekek viselkedésén lehetett lemérni. A magukra hagyott öregeket nem csak a társadalmi változások sújtották, hanem a szeretetlenség is. Nem véletlenül jósolta a Teknyőkaparó, hogy a világ el fog korcsosulni. A züllést, az elaljasodást vélték fölfedezni a szülők, ha megtagadták az anyagiakat a fiataloktól.

A családi erkölcs széthullása, megszűnése nagy zavart idézett elő a parasztság életében. Az anyagi jólét, a társadalmi lehetőségek megváltoztatták a családok hagyományos életét. Az öregeket a fiatalok magukra hagyták, a gyerekeket pedig a saját elképzeléseik szerint nevelték. A fiatalok korlátlan szabadossága visszatetszést és megbotránkoztatást szült a korosodó nemzedékekben. {1037}

Az a répavirág, ami kinn van az utcán, abba vót az sárga. Vót ilyen nagy virágja, oszt tele vót pirossal. A Teknyőkaparó mögmondta, hogy mire kimögy belölle a piros, akkorára mán nem lösz szégyön. És ez így is van. Nem tudnak a nők szégyönt. (Lajos Istvánné, 1979.)

„A sárgarépának nem lësz közepe, a lánynak nem lësz sëmmi szégyëne. Ez igaz. Édësanyám mondta, nézzétëk hogy fogy a sárgarépa közepe, nem is lësz a lányoknak szégyëne. Hát mán most igazán nincsen semmi së. (Tóth Sz. Katalin, 1975.)

A Teknyőkaparó azt mondta, majd möglátjátok, lányaim, mikor ez a pirosság kimúlik a répának a közepibű, akkor a lányoknak së lösz szégyöne. De úgyis van. (Horváth Józsefné, 1974.)

Amit idáig mondott, ez még mind beteljesödött. Azt is mondta, hogy nem ismernek szégyönt a nők. Az utcán foglalkoznak. Szemérmetlenködnek. Oszt má az is beteljesödött, igaz-ë? Osztán mög vót a miniszoknya, ha lehajult, kivót neki a valagája. (Bálint Gyuláné, 1979.)

Majd én mögmondom, mit hallottam. Ha az ökörfarkkóró a hegyéig kivirágzik, a lányok nem tudnak szégyent. És ki is virágzott az ökörfarkkóró a hegyéig, 1970-ben teljesen ki vót virágozva. (Bárdos Jánosné, 1980.)

A makói Németh Miklósné (1979) szerint: „Áááá! Ëgy szömet së szégyöllnek! Hát én mög möntem, osztán működtek ottan. Én mög nem tudtam, kéröm, hogy én ott mék el. Hát mit tudtam én, beszélgettek ott a kapuba. Kint az utcán. Hát működtek. Én arra möntem, nem is szóltam. „Fene ögye mög azt a vén disznó anyádat, aszongya, még erre mertél gyünni?! Hát, mondom, erre lakok. Erre laktam, akkó nem möhetök másfele.”

Az erkölcsök változásáról Asztalos P. Kálmán is mondott egyet és mást: „Azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy az erkölcsök megromlanak. És bizony oda lyukadtunk. Én magam is emlékszem rá, az 1914-es világháború előtt egyetlenegy válás volt Csanádpalotán, noha ötezernek felül volt a lakosságnak a száma. A 14-es háború után pedig bekövetkezett, hogy váltak, gyakran százával is! Hát hogy romlottak-e a nők, nem romlottak, hogy öltöznek, mint öltöznek, ez már a divattal jár. Abba az időbe is vót divat. Aki abban az időben, asszony, slafrokot, tehát olyan szoknyát viselt, vállon túl leig ért, bokáig, azt ringyónak nevezték, mert hát nem rëndës szoknyába járt. De arra a világra még én is emlékszëk, amikor a bicikli kezdëtt elterjedni Csanádpalotán, és ha ëgy nőt mëgláttak biciklizni, arrul aztán lëintették, ez mán aztán nem nőnek való.”

Tele vót a vadrépának a virágja olyan bordóval. Aszonta, ahogy az majd fogy ki, a nép úgy fajtalanul el. Úgy lösz majd, hogy hát az úton is, mint a kakas a tyúkot. De hát odaérünk mán vele. Hát nem úgy van? (Hódi Ferencné, 1974.)

Folyt. köv.>>>

 anód2009. máj. 15. 13:37 | Válasz | #7 
Mög azt is mondta, hogy nem löhet kiválasztani a férfit a nőtül, mer a nő is nadrágba jár, mög a férfi is. Mög hát fényös fogak lösznek. Ezt mondta a Teknyőkaparó. (Sövényházi Józsefné, 1979.)

Hogy hát mi lösz az utolsó időkbe. Milyen változások lösznek. Hogy járnak a fiatalok. Kurta ruhába mög nagy hajjal. Akkó mán közelödik a világ vége, amikó má ezök történnek. (Török Antalné, 1975.)

A Teknyőkaparó mögjósolta valamikó, hogy mindön sarkon bót lösz. Mög úgy járnak a nők, mint a férfiak. Nem löhet mögismerni, hogy mík a nők, mög mík a férfi. Begyün az az idő, hogy a fiú az apa ellen, a lány az anya ellen mögy. Annyira el lösz korcsosodva a világ, hogy ezök egymást még mög is verik. (Ilia Györgyné, 1975.)

Azt jósolta, hogy a csecsemőket bársonyba, selyömbe öltöztetik, oszt ördögöt ültetnek a szívébe. (Mócsa Mihályné, 1979.)

A visszásságokról Gémes Pálné (1979) a következőket mondta: „Mindönki tele van idegrohammal. Szalad, hajt, de annyira, hogy csuda! Kérdözöm én, az asszonynak nem vóna otthon dolga? Röndbe tartani a lakást, és a férjét, a családot? Ennyi elvált, ennyi hitehagyott! Még ezt is belekapcsolta az öreg Teknyős, pedig látja, ezt má kihagytam. Él három hétig a {1038} férjével, és már odébbáll. A gyerek ott a nyakba. Az ártatlan sikoltozik: ki az anyja, ki az apja?!

Társadalmi változások

Nehéz évszázadokat éltek meg a makóiak a Maros partján. Ám nemcsak a víz sarcolta őket, hanem a szegénység is. Egy igazságosztó királyra vártak. Nem véletlenül jósolta eljövetelét a Teknyőkaparó.

Mögmondta a Teknyőkaparó, majd elkerül erre a vidékre a szögényök királya. Mög ëgyször vót mán erre király, Attila. Ű is elmúlt. Rúla nem is beszélnek, de ez a szögények királya lösz. Gyün majd vele nagy bottal ëgy mészáros gyerök, amék a szögénynek nagyobb darab húst ád. De azután majd háborúskodás lösz, majd mög béke. Az mög nem lösz béke, csak vérös végin: vérös vége. A szögénytül azt a kis húst is elvöszik, ami a nagy hús előtt vót. (Széll József.)

Az adatközlő még hozzáfűzte: „Nagyon rég vót ez. Tanultabb emböröktül hallottam, Dózsa György király vót ez, a nagy botú mög a papja.”

Hogynë tudnék rúla. A pusztán a juhászok is emlögették. Az én apám, öregapám is beszélt rúla. Jóelőre mögmondta a Teknyőkaparó, hogy Nagycsanád hírös hely, mer oda király látogat el. Papja nagy bottal gyün vele. Nagy darab húst kap a szögény nép tülle. A királyt mögégetik tüzes trónon, a húst mög visszavöszik, a népet szétkergetik. (Boros Gergely.)

Dózsa György nevének emlegetése Makón és környékén mindig forradalmi tettnek számított. A szegények bizodalma volt. A remény és az igazság ígérete. A parasztkirály története az egész országban ismertebb, a Maros-parti Bökényben pedig különösen az, hiszen az ott található domb rejti – a helyi szájhagyomány szerint – Dózsa harcosainak csontjait. A domb oldalából a mai napig kerülnek elő csontok, koponyák…

Hogy mi a valóság, arra senki sem tudja a választ, aminthogy azt sem bizonyította senki, hogy a szeged-alsóvárosi temető őrizné Dózsa fejét.

Különös embör löhetött ez a Teknyőkaparó, csak Dózsa Györgyről, a parasztkirályról, az árvizekről, a fosztogatásokról, a negyvennyolcas szabadságharcról is csak annyit mond, hogy: majd elgyün egy másik „jóbeszédű” embör, az is jót akar a szögény emböröknek, de akaratának vérös vége lösz. (Széll István.)

A Teknyőkaparó azt is mögjósolta, hogy hiába olyan jó embör a Návay uraság, Rózsa Sándor mögsarcolja. És mög is történt. (Antal Antal.)

Azt is megmondta a Teknyőkaparó, hogy vége lösz a bujdosó bëtyárok világának, osztán majd az úri bëtyárok gyünnek, azok aztán felmënnek lakni az emeletre. (Kodrán János, 1979.)

Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Rózsa Sándor emlegetése egyet jelentett a társadalmi igazságra való vágyakozással, a gazdagok megbüntetésével, a szegények megvédelmezésével.

Hogy ez a Teknyőkaparó ki vót, ezt nem tudta mögmondani sënki az égvilágon! Az én nagyanyám 1914-be halt mög. Kilencvenkilenc évet élt, kilenc hónapot, de ű së tudta mögmondani. Csak azt mondta, hogy fiaim elgyün az az idő, hogy a föld mög fogja tagadni a termésit, és a Vásárhelyi utcán nem tudom, hány templom lösz. A híd mikor lösz fölrobbantva, és a hidnak a végin ëgy bíró lösz fölakasztva. Ëgy Mihály nevű bíró. Akkó lösz vége a háborúnak. (Somodi Mihály, 1979.)

Akkor azt is mondta, hogy a makói Maros-hídon lösz ëgy Vas nevű bíró fölakasztva. De hát az még nem vót. (Lengyel Bálint, 1976.)

A második világháború előtti vélekedéseket idézték azok a jóslatok, amelyek a szegény nép győzelmében reménykedtek, és az úri világ végét jövendölték a Teknyőkaparó szavainak tolmácsolásával.

Mög azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy akinek nem lösz kérges a tenyere, azt mán büntetik, vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Kurunczi József, 1979.) {1039}

Akinek kérges a tenyere, azt nem bántják. Mán ez errül a világrul szól, de aszongya, akinek nem lösz kérges a tenyere, azt mind elpusztítják. (Bódi Pálné, 1979.)

Mög azt is mondta, hogy akkor lösz majd jó világ, mikor keletrül a fekete sereg idegyün, és a jó kabátot elcserélik a rosszért. Olyan állapot lösz. Lëtagadják, hogy neki jó kabátja van, oszt odaadja a roszért az újat. (Mágori Sándor, 1979.)

Foggal születött ez a Teknyőkaparó, azé vót ilyen tudós. Azt is mondta, hogy majd lösz ëgy akol, ëgy pásztor. (Szalma Gyuláné, 1979.)

Én is csak a nagyanyámtú hallottam rúla. Ű mondta, hogy majd akkó lösz ránk jó világ, amikó ëgy akol, ëgy pásztor lösz. Hát hogy mekkora világ lösz akkó, vagy milyen lösz az a pásztor?! Különben írást nem tudok, nem is tudom magam kimagyarázni. (Sebők Antalné, 1980.)

Azt mondta, hogy egészen mög fog változni a világ, mikor mán nem lösz háború, hanem béke lösz a földön minden országban, és ëgy uralom alá kerül az egész világ. Akkó möhetnek szabadon az országokba. Mindönki. (Balogh Zsófia, 1980.)

A begyűjtés, a rekvirálás időszakát tragikus körülmények között élte meg a falvak népe.

Azt mondja az én apám, hogy a Teknyőkaparó itt járt a tanyák között. Mögjósolta az első és a második világháborút. Mög, hogy elgyün az az idő, hogy a fődeket elvöszik a gazdáktól, és nem lösz csak ëgy tulajdonos. Azzal dolgozik az összes nép. (Tokai Sándorné, 1964.)

Osztán jegyre ösztök. Földeitöket, házaitokat elvöszik. A kisgyerökök selyömbe, bársonyba lösznek öltözve. (Sarjai Mihályné, 1973.)

Azt mondta az öreg Teknyős, hogy a kenyeret mögbélyegzik, és úgy osszák szét a nép között. Ezt hallottam. (Kovács Sándor, 1979.)

A Teknyőkaparó jövendölései csak a 20. század közepéig számítottak forradalmi tettnek. Egyértelmű politikai értékítélet nem volt közöttük. Azért is hatott meglepetésként, amikor Maroslelén hangszalagra vettem Tóth István szavait. Bebizonyosodott, hogy a Teknyőkaparó ma is él, és újra megfogalmazza a véleményét. Vagy ha nem ő, akkor a Maros-parti népek vélekedése fejeződik ki jóslataiban.

Majd mögtudjátok, hogy olyan világ lösz, hogy a nappali rablók házrul házra járnak, és a gazda nem mer szólni semmit. Azt visz el az a nappali rabló, amit akar. A gazda nem mer szólni! Hát a Rákosi-idő alatt vót, ugyë? Aki ezt érte. Vót olyan hízó, hogy ëgy hízó vót, és odamönt a végrehajtó, és húzták kifelé az ólbul, tötték a kocsira, osztán akkor az asszony sírt-rítt, a gyerökök jajgattak, ne vigyék el, ne vigyék el! És elvitték. Úgy ám! Osztán akkó majd mögén lösz ëgy olyan világ, hogy az embörök mán helyregyünnek, de majd ëgyször, majd mikor a Lucifer bandájai házrul házra járnak, hogy mentül több emböröket az ű sátra alá táborozzanak. Hát az agitálók vótak, higgye mög! Maga érte-ë az agitációt? Házrul házra jártak, öten-hatan, de azok, ahogy begyüttek, elkezdtek hazudni, azok míg el nem möntek, mindég hazudtak. Osztán akkó aláírtunk. Odaadtunk kocsit, lovat, földet, mindönt. (Tóth István, 1988.)

A történethez tartozik Tóth István vallomása: „Hát oszt ëgy embör, répásháti embör vót, oszt ëgymás mellett vót a háztájink. Kapálgattunk, oszt beszéli, hogy mikó űnáluk agitáltak, hát mögbeszélték a szomszédok, hogy nem írunk alá. Hát nagy, erős embör vót, ű szólalt föl először, hogy nem írunk alá. Az iskolánál köllött aláírni, ott össze köllött mönni az emböröknek. Ű szólalt föl. Micsoda? Űtet kikísérték ëgy másik helységbe. Ott mög az ajtón kívül ëgy nagy suba vót fölakasztva. Hát ahogy űtet bekísérte, az olyan fiatal ávéskatona löhetött, mondja, hogy maga mér nem ír alá? De odalép majdnem a lába ujjára, a lába fejit tapossa. Aszongya, nem ütsz tán mög, fiam? Nagy erős embör vót. Aztán, aszongya, én is közelébb léptem. A subát mög odakint pufolták. Ütötték, pufolták a subát. Hát mire kimöntek, mind aláírt. Hát ilyet csináltak az agitálók.” {1040}

Magyar Nostradamusként is emlegethetnénk a Teknyőkaparót, aki annyi mindent jósolt a világról, a magyar viszonyokról. De vajon fölfedezhető-e valamiféle hasonlóság a világhírű francia jövendőmondó és csak a Dél-Alföldön ismert Teknyőkaparó jóslatai között.

Közös motívumot nem találtam a két jós szövegeiben. Azonos azonban a háborúk jövendölése, valamint az olyan történelmi eseményekre való utalás, amelyek azóta beteljesedtek.

Nostradamus többnyire négy-öt mondatos jövendölései allegorikusak, olykor sejtelmesek, és megfejtésre, magyarázatra szorulnak. A Teknyőkaparó szövegei viszont rusztikusan egyszerűek, egyértelműek. Könnyen megfejthetők, össznépi bölcsességet sugallnak.

Nostradamus ismert jövendöléseiben döntő szerep jutott a politikának, a Teknyőkaparó viszont társadalmi kérdéseken túl erkölcsi és technikai kérdésekkel is foglalkozott.

Egyben azonban azonosak: váteszi képességükhöz nem fér kétség!

 anód2009. máj. 15. 13:49 | Válasz | #8 
A magyar néprajz mindig nagy figyelmet fordított az ősi magyar hitvilág föltárására. Ennek révén a szakemberek – Horváth János, Kállay Ferenc, Ipolyi Arnold – gyakorta írtak táltosokról mint a természetfölötti erővel és képességgel fölruházott személyiségekről, akik értettek a gyógyításhoz és a jövendöléshez is. Táltosokról, akik hetedik gyerekként, fölös csonttal, foggal születtek. A szegedi nagytájon elsősorban Kálmány Lajos 19. és Bálint Sándor {1028} 20. századi gyűjtései és tudományos megállapításai figyelemre méltók. Érdekes azonban, hogy a Teknyőkaparó misztikus alakjáról egyikük sem tudott. Sohasem írták le a nevét.

Szabolcsi Gábor és Kiss Mária Hortenzia híradásai viszont arról tanúskodtak, hogy Makón és környékén a múlt század negyvenes éveiben gazdag anyag hagyományozódott a nép körében. Máskülönben hogyan írhatta volna Szabolcsi Gábor: „Gyerekkoromban sokat hallottam mesélni a Teknyőkaparóról”. Így azután H. Kovács Mihály följegyzései nyomán kimondhatjuk, ő az első, aki a Teknyőkaparó tolmácsolóinak nyomára jutott.

Jómagam a hatvanas évek elején a Makó melletti Ferencszálláson tanárkodtam. Akkor kezdtem gyűjteni archaikus népi imádságokat és hiedelmeket. Különösen a fölös csonttal született hetedik gyerek történetei érdekeltek, őt ugyanis, mint köztudott, táltosnak tartja a nép. Sikerült is néhány történetet lejegyeznem, de arra a kérdésemre, hogy hallott-e a táltosokról, az adatközlők többnyire a Teknyőkaparóról kezdtek beszélni. Amikor három évvel később – 1962-ben – Kiszomborra kerültem, gazdag anyagot találtam erről a népi jósról.

A múlt század hatvanas éveinek közepétől újságíróként dolgozhattam. Csongrád megye szinte minden községében kutathattam nyomát ennek a sajátos személyiségnek. Legtöbbet Makón és a Makó környéki falvakban tudtam meg róla. A gyűjtés ösztönzője Bálint Sándor professzor volt. Ő lektorálta 1980-ban megjelent kötetemet, amelyet Péter László irodalomtörténész szerkesztett. A vele készített két interjúban (1979. ápr. 29., aug. 29.) pontosan megfogalmazta véleményét a Teknyőkaparó jóslatairól, és kijelölte helyét a magyar néprajzban.

Nagy örömöt szerzett megállapítása: „Akadtak ilyenek, akik így jósoltak, de az mind lényegtelen. Ilyen nagyformátumú személyiség nincs Magyarországon.”

A Teknyőkaparó történeteiben Bálint Sándor is fölfedezte a táltosmotívumokat, de nagy jelentőséget tulajdonított a mitológiának és az Apokalipszisnek is.

„Rendkívül érdekesnek és izgalmasnak találom ezt a gyűjtést. Ami föltűnt, hogy itt különböző mitológiai, szakrális momentumok, részletek kerülnek elő. Például az Apokalipszis, a Jelenések könyve, amelyik éppen a világnak a végéről beszél. Mint tudjuk, Szent János evangélista írta, és ennek az Apokalipszisnek rendkívül nagy hatása volt a középkor világképére. Ha szabad azt mondani, ez az Apokalipszis folklorizálódott. Természetesen sok olyan elem rakódott hozzá, amely az eredeti szövegben nem fordult elő. Ez az Apokalipszis, ez az apokaliptikus szemlélet, ez tükröződik a Teknyőkaparónak a történeteiben. A másik dolog az, hogy ebben a Teknyőkaparóban nagyon sok táltoshagyomány is megrögződött. Legalábbis ennek egy töredéke. Az ember azt hinné, hogy ez már a tizenkilencedik századdal lezárult, és akkor ezek a képzetek belekapaszkodnak a Teknyőkaparó alakjába.”


A történet a Teknyőkaparóról Makó monográfiája c. kiadványban található.

 anód2009. máj. 15. 14:02 | Válasz | #9 
Dr. Bobula Ida


TÁLTOS AZ ECSEGI LÁPBAN





A honfoglaló magyarság ősi vallásáról kevés hitelt érdemlő feljegyzés maradt ránk. Annak minden nyomát tűzzel-vassal irtották a kereszténység régi terjesztői. Gyanúsak voltak és pusztulásra ítéltettek az ősi költészet emlékei, az eposzok éppúgy, mint a virágénekek. A régi istenek faragott képeit összetörték, a vizekbe hányták ( L. Bálványszakállas ). Úgy tanultuk, hogy azért történt ez így, mert a jámbor papok féltették a kereszténység gyenge palántáját.

Mikor az ősi kultúra nyomán támadt ürességbe néz a magyar művelődés történet kutatója, feljajdul benne a kérdés: valóban szükséges volt mindez? Másutt nem volt szükséges? ... Nem kérte például Nagy Károly, aki tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet, ugyanakkor elrendelte a németség régi mondáinak az összegyűjtését, megőrzését. Pedig az ő idejében is elég gyenge palánta volt német földön a kereszténység, gyilkos erőszakkal kellett a szászokra kényszeríteni, nem sok évtizeddel a magyar honfoglalás előtt.

Komolyan vették a kereszténységet a bizanci császárok és az ő papjaik is, azonban nem restellték másolni, tanulmányozni és megőrizni a régi görögök és a rómaiak pogány-kori irodalmát. Felismerték bennük őseik kincses hagyományát s nem herdálták el utódaik elől. Ezért büszkélkedhetnek gazdag ősi mitológiákkal az új görögök, az olaszok, a németek. Ezzel szemben a rendkívül magas közép-amerikai civilizációk írott emlékei majdnem teljesen eltűntek. Az idegen hódítóknak és térítőknek ezek nem kellettek - nem volt szívük hozzá, - elpusztításukkal a maguk terjeszkedő fajtájának érdekeit szolgálták.

Így pusztultak el a magyar ősiség kultúrális kincsei is.

Azonban voltak a régi papok között magyarok is. Ezek miért nézték a pusztítást összetett kézzel? Tényleg féltették a kereszténységet?

Igaz, hogy pogány vallások emlékei sokszor rácsábították a fanatiku­sokat egy régibb, primitívebb nemzeti valláshoz való visszatérésre. Volt ilyesmire példa a renaissancekori Rómában és Németországban még nemrég, a hitleri időkben is. E század harmincas éveiben működött Budapest közelében egy Hadúr-vallású szekta, - ha jól emlékszem -, a Hármas Határhegy tetején áldoztak fehér kecskét ... De hát ezek efemer, elmúló jelenségek. Aki ezektől félti a kereszténységet, annak igazán gyenge lehet a kereszténység magasabb rendű erejébe vetett hite.

Bizony hibáztatnunk kell a régi magyar papokat, akik nem vették észre, hogy buzgóságukban nagyot vétettek nemzetük érdekei ellen. De ha nem értjük, hogy lehettek ennyire tompák - csak olvassuk el némely mai amerikai magyar újság cikkeit, melyekben álarc és álnév alatt a szerkesztők felelőssége mögé bújva folytatnak egyesek köpködő kampányt - nem a felelőtlen nyelvészeti kontárkodás ellen, ami helyes lenne, hanem a magyarság déli gyökereit kereső, egész tudományos irányzat ellen. Feltehetjük a kérdést, azért teszik ezt, mert lélekben idegenek és Hekuba nekik a magyar nemzeti érdek? Vagy éppen nagyon is magyarok és mindez jó ürügy nekik, amivel üthetnek egy másik magyart?

Száz szónak is egy a vége: kevés adatunk van az ősi vallásról. Tehát gondosan össze kell gyűjteni mindent, amiből csak egy szikrányi igazság kiderülhet. Fel kell jegyezni azt is, amit jelentéktelennek, vagy kétséges hitelességűnek látunk, - rábízva az utókorra a hitelesítést boldogabb és jobban felszerelt időkben. Ilyen adatok reményében utaztam 1955 nyarán Los Angelesbe, hogy ott találkozzam, Finta Sándorral.

Finta Sándor zseniális magyar szobrász volt. Gyerekkorában évekig csikósbojtárkodott az ecsegi ménesnél. Ott találkozott a madarak életét tanulmányozó Herman Ottóval, aki az ügyes fiúnak ösztöndíjat szerzett. Elvégezte Nagyváradon a középiskolát, Budapesten a képzőművészeti főiskolát úgy, mint a bátyja is. Azonban egy nővérük miatti összetűzésben a Finta fiúk gyilkosság gyanújába keveredtek. Sándor börtönbe került. Onnan kikerülve beállt vándorcigányok közé. Köztük élt, majd református létére, befogadták egy olasz kolostorba a barátok, s ott szentképeket faragott. Híre eljutott egy Rómában tartózkodott magyar írónőhöz, aki felkereste soraival. A levelezésből szerelem lett, Finta otthagyta kolostorát és utazott Budapestre, hogy feleségül vegye a hölgyet. De ennek régebbi udvarlója neszét vette a dolognak, felszállt a vonatra, beszédbe elegyedett a mit sem sejtő Fintával és miután kivallatta, minden rosszat mondott neki a nőről, aki csak a levelezésből ismerte vőlegényét a pályaudvaron hiába várta, mert a megriasztott Finta az utolsó előtti állomáson leszállt.

Nem sokkal ezután Finta feleségül vett egy rokon leányt de a házasság válással végződött. Majd katona lett, aztán emlékműveket tervezett és mikor az első világháború után kitört az októberi forradalom, (úgy látszik, hogy ő abba belekeveredett, erről nekem nem sokat beszélt) másodszor is megházasodott és a második feleségével kivándorolt Braziliába. Ott neki, mint szobrásznak kitűnő sikerei voltak, de felesége nem bírta a klímát, azért eljöttek az Egyesült Államokba, ahol Fintának számos alkotása áll ma is.

Írt néhány könyvet is. ifjúkori életrajzi regénye a „HERDBOY OF HUNGARY” kezembe kerülvén, ott találtam adatot arról, hogy a számadó csikós hat emberből álló bizottságot küld ki, hogy nézzék meg a csillagokat és tegyenek jelentést a várható időjárásról. A csillagnéző bizottság vihart jósol, ami be is következik. Ennek a csillagérzésnek annyira mezopotámiai íze van, hogy azt megemlítettem „Sumerian Affiliations” című, 1951-ben megjelent könyvemben. Ezt valaki közölte Fintával, aki írt nekem, ígérvén, hogy több ilyet is elmond nekem, ha meglátogatom, mert ő már öreg, nem utazik. 1955-ben tényleg odautaztam. Finta mintázott rólam egy plakettet én pedig írtam jegyzeteket arról, amit ő beszélt. Nemcsak a pusztai szokásokról, a gulyáshús kellő módon való megfőzéséről, hanem a századforduló körüli Nagyváradról, Ady Endre köréről, Rodin párizsi műterméről, az ottani magyarokról. Ha Isten akarja, egyszer megírom ezeket is.

Kúr Géza kedves szerkesztőnk azonban nem akar várni és sürget, hogy írjam meg az egyik történetet, amit Fintától hallottam és Kúr Gézának akkortájt szóval elmondottam. Igyekszem idézni Finta saját szavait:

"Ott kinn a pusztán, nekem senki vallási dolgokról egy szót sem mondott. Gyereknek néztek, vagy nem akartak bajt a papokkal. Nem tudom . . . De kiváncsi voltam, leskelődtem, hallgatóztam ... Isten nevét legtöbbször káromkodásokban hallottam. Csúnyául káromkodtak a csikósok. De volt az Úristennek egy neve, amit soha nem káromoltak. Azt csak levett kalappal mondták ki: „ELEVE”.

A tanya közelében volt egy kicsit dombosabb hely, abba merőle­gesen leverve egy tuskó, annak tetejében vízszintesen felszögezve egy nagy kerék. Eleinte azt hittem, hogy állatokat kötnek oda. De sohasem kötöttek oda állatot. Ha kutya, vagy ló arra felé tekergett, azt elzavarták. Egy kivétel volt: a fehér csikó. Ennek a szép kis jószágnak kivételes helyzete volt. Mindenki szerette, jó szemmel nézett rá. Ennek szabad volt a kerék körül legelnie. Pedig tőlem sem vették jónéven, ha arrafelé zavarogtam. Hogy mit jelentett az a kerék, nem tudom. De valahogy éreztem, hogy annak a helyét szentnek tartják.

Történt egyszer, hogy betegség esett a ménesbe. Egymásután be­tegedtek meg a lovak. Hasmenést kaptak és abba elpusztultak. Nagy gondban voltak a csikósok. Azt mondja nagybátyám a számadó csikós: «Nincs más hátra, kí kell hívni a nádasból a táltost». Az emberek neki álltak nádból máglyát rakni. Óriási máglyát raktak, mikor este meggyújtották, egész tűzoszlop emelkedett az égre.

Másnap megjelent a tanyán egy különös ember. Olyan magas embert sem azelőtt, sem azután nem láttam. Mi nagy kunok általában magas emberek vagyunk, de ez lehetett nyolc láb, Hozzá még egy rendkivüi magas tetejű kalap is volt a fején. Kalapja, ruhája mind lószőrből volt szőve. Hogy azt hol és hogyan szőtték - elképzelni sem tudom.



«Hívtatok, eljöttem» - mondta.

Nagybátyám nagy tisztelettel köszöntötte a táltost és elmondta neki, hogy mi a bajunk.

«Menjünk a lovakhoz» - Mondta a táltos.

Mentek, én meg lopakodtam utánuk. A táltos nézegette a lovakat. Nézegette a füveket is, meg a szárukra telepedett sziksót.

A föld tele volt a beteg lovak ürülékével. Egyszer csak lehajlik a táltos és felmarkol egy csomót, azt a szájába veszi. Lassan rágta. (Ehhez csúnya ábrázatot csinált Finta és mutatta a lassú rágást. Azután egy irtózatos nagyot köpött vagy két méternyire:) Így kiköpte, aztán azt mondta:

«Földből jött a baj».

(Hogy ez a diagnózis mennyire sumirul hangzik, azt Finta nem tudhatta.)

«De talán lehet segíteni. Van-e olyan állatotok, amelyik még biztosan nem beteg?»

A csikósok egymásra néztek. Egyik kimondta:

«a fehér csikó» .. .

Mindenkinek összeszorult a szíve. De hiába, a ménest meg kellett menteni.

Másnap kora reggelre megint máglya készült nádból. Azon, állt a táltos egy hosszú késsel. Hozták a fehér csikót. Szívesen, kedvesen magától jött. Azt suttogták, hogy ez jó jel. A táltos szembe került vele és egyetlen döféssel leszúrta.

Azzal eljött a máglyától-és azon a csikót elégették. A hamut össze-kotorta a táltos és minden csikós elébe járulván egy bőr-zacskóval, kapott a hamuból egy marékkal:

«Ezt keverjétek a lovak ivóvizébe» .. .

Hogy egymás között mit beszéltek nagybátyám és a táltos, azt már nem tudom. De annyit tudok, hogy három nap alatt megszűnt a lovak pusztulása."

Ennyit mondott Finta Sándor a fehér csikóról. Természetesen a túlságosan szép és csodálatos dolgokkal szemben szkepszisre nevelt történész lelkében azonnal beszélni kezd az „advocatus diaboly”' a kételkedés, hiszen ez a hivatása.

Igaz ez a fehérló áldozás történet, vagy egy tarkamúltú, nagy fantáziájú művészember álma és meséje?.. .Finta-csalafinta? Be akart csapni engem?. ..Ezt valószínűtlenné teszi, hogy Finta Sándornak az égvilágon semmi oka nem volt arra, hogy engem becsapjon, félrevezessen.



De menjünk egy lépéssel tovább. Tegyük fel, hogy Finta gyerekkori élménye valódi volt. Akkor ki volt az a táltos az ecsegi lápban? Régi táltos-tudományok titokban megmaradt őrizője? Vagy valódi diákos műveltségű ember, aki az 1848-at követő években bujdosásra kényszerülvén, bevette magát a nádasba és ott élt, segítve a pásztorokat és segíttetve tőlük? Aki az „E L E V E"* nevet Ipolyi: Magyar Mythológiájából olvasta ki és úgy adta tovább, juhászoknak csikósoknak?...Így sem lenne érdektelen a történet. Ha azonban valódi volt Finta táltosa - akkor ne múljék rajtam, hogy nem adtam tovább azt, amit hallottam az utolsó fehér-ló áldozásáról.

Itt van: aki nem hiszi járjon utána .. .

*És ha Ipolyi ettől a táltostól ismerte Istennek ezt a nevét



Forrás: Dr. Bobula Ida: A magyar nép eredete, 2000. 156-160 old.

 anód2009. máj. 15. 14:14 | Válasz | #10 
Beszélgetés Szántai Lajos kutatóval - részlet :

Ha szent királyainknál tartunk, szokás őket Táltos-királyokként is emlegetni. Ez pedig ellentmondani látszik azzal a keresztény képpel - jövőre meg is ünnepeltetik velünk - amit állítólagosan István kényszerített az országra, a népre. A nép viszont Istvánt, de főleg I. Lászlót táltosnak tartja. Mi oldhatja ezt az anakronizmust?

- A magyar néphagyomány Jézust „égi táltosnak” nevezi. Táltossá csak a teremtő elhívása által lehetett válni. A Turul-nemzettség, Jézus nemzettsége táltosok voltak, így az Árpád-házi királyok is azok. Szt. István a táltos vallást soha nem szüntette meg, az tovább élt még jó félévezreden keresztül, hiszen dokumentált tény – és ez fontos, hogy feljegyzés van róla – Mátyás királyt táltosok veszik körül, a török elleni háborújában ők segítik, tőlük kapja az információkat. A Kárpát-medencében békésen fér meg a két szemlélet. Verbőczy törvénykönyvében írja, hogy a magyar nem Róma jóvoltából keresztény, hanem egyenesen Istentől. Ez pedig azt jelenti, hogy a nép önként vállalja fel, nem erőlteti rá senki.

 ionon2009. máj. 17. 17:15 | Válasz | #11 
Hinnye de jó nekünk Jézus az ősünk lett mára ha táltos vót akkó izebe a kersztény hitre!

 ionon2009. máj. 17. 17:18 | Válasz | #12 
Ja kerszténység akkó akiket égettek tűzzel vassal hogy megyének má a templomba de ük nem akarának oszt fej nélkül hamar oda érnek így biza önként lettek táltos írtok és átok felvevők ezer eszdendöre vagy kettőre

 anód2009. máj. 19. 12:23 | Válasz | #13 
Ezzel a gunyoros hangvétellel csak MAGADAT minősíted !!


 ionon2009. máj. 21. 08:01 | Válasz | #14 
Te kit ha bedugod a fejed a társadalom butítói közé ha olyanokat írsz ami nem igaz????

 őszapó2009. jún. 04. 17:19 | Válasz | #15 
A Táltos imája
Nyári este, csillagfény és holdvilág,
Szerkövek mellett, a tiszta csendben,
Táltos az égre nézve mormol imát,
Kéri Urát népét, védje, óvja meg,
Ha majd úgy fordul a Világ,
Szét akarják tépni e Nemzetet.
A Táltos imája örök, ma is él,
Fogjunk össze a Nemzetért,
Ha nem tesszük, elveszünk,
Milyen sors jut nekünk?
Fenn az égen Holdvilág,
Ott már csak a Turul jár,
Lassan verdes, fárad szárnya,
Táltos lelke belé szállva,
Tudja, népe visszavárja,
Ő a Táltos imája.
Nyári este, pusztában izzó parázs,
Pásztorbot mellett, tiszta csendben,
Magyar ember mormol imát,
Kéri Urát, védje, óvja meg,
Mert úgy fordult a Világ,
Szét akarják tépni e Nemzetet.
A Táltos imája örök, ma is él,
Fogjunk össze a Nemzetért,
Ha nem tesszük, elveszünk,
Milyen sors jut nekünk?
Fenn az égen Holdvilág,
Ott már csak a Turul jár,
Lassan verdes, fárad szárnya,
Táltos lelke belé szállva,
Tudja, népe visszavárja,
Ő a Táltos imája.
Nyári este a Pilisben, közel a Holdvilág,
Szerkövek mellett, tiszta csendben
jó magyarok mormolnak imát,
Kérjük Urunkat, védje, óvja meg Nemzetünk,
Mert úgy fordult a Világ,
Vissza fogjuk venni, amit elvettek tőlünk.
A Táltos imája örök, ma is él,
Fogjunk össze a Nemzetért,
Ha nem tesszük, elveszünk,
Milyen sors jut nekünk?
Fenn az égen Holdvilág,
Ott már csak a Turul jár,
Lassan verdes, fárad szárnya,
Táltos lelke belé szállva,
Tudja, népe visszavárja,
Ő a Táltos imája.

 őszapó2009. jún. 04. 17:21 | Válasz | #16 
Sarusi Mihály:
Hun fohász
Istenem, Istenünk, Örök-Egy-Isten, Egy-Öregh-Isten, Magyarok Istene, Úr, Urak Ura, Egek, Mindenek Ura, Fű, Fa, Föld, Nap, Hold, Csillag, Víz, Kő, Hegy, Sík, Szél, Tűz, Folyó, Tenger, Mindenek Istene, Boldogasszony Anyánk, Asszonyunk Szűz Máriánk, Szűzanyánk, segíts; segéld meg néped! Segítsd meg híved! Magyar s nem magyar nemzeted, ha nem is legfőképpen, de legalább annyira, mint a többieket, minket hunn-ivadékokat, ősmagyarból, avarból, ótörökből, ugorból, tótból és oláhból, tokosból és bunyevácból, rácból meg ruténból, horvátból, vendből, miegyébből kikevert, egyetlen Kárpát-karéj lakta népünket.
Sem tíz,
Sem kilenc,
Sem nyolc,
Sem hét,
Sem hat,
Sem öt,
Sem négy,
Sem három,
Sem kettő,
Sem egy
elnyomót ne engedj a nyakunkba telepedni!
Egy szem
árulót ne engedj közénk férkőzni!
Egyetlen
ördögfia se adhassa ki magát
- hamisságával becsapva bennünket -
a legkülönb hazánkfiának!
Isten! Segítsd e népet, e szanaszét vert, szanaszét szórt, szanaszét irdalt nemzetet, Bendegúz, Atilla, Csaba királyfi népét, Álmos, Árpád népét, Szent István és Szent László népét, Hunyadi János és Mátyás király népét, Bocskai, Bethlen, Rákóczi népét, Kossuth népét, Ötvenhat népét, Mindszenty és Márton Áron népét, a megszületése óta örökös harcra kényszerített, elkeseredett ellenállásba kergetett, ha kell, Érted, a Szent Igazságért, Szent-Magyarországért, a Szabad Magyarországért, Világ-Szabadságért, mindenért, mi szent, szent, szent vagy Uram, ma is csatába szállni képes nemzeted!
Segítsd meg, ó Uram, e kicsi, hatalmas, gyönge, erős, letiportan is fejét emelgető, megtaposva is előbb-utóbb bátorságra kapó, magát sárba verten sem megadó, megalázottságában elkövetett átkozódásából kitisztulva újra hittel hívő szegény, gazdag édes-keserű, bitang drága Tizenötmilliónk!
Isten, Istenünk, Mi Urunk!
Hittel Hozzád fordulunk.
Szerető szívünk Utánad eped,
Vágyakozó karunk Feléd tárul,
Reménykedve Rád tekint
Kicsi Magyarhon, Magyarföld, Mindahány-Magyarország,
Hunnia, Hungária, Szittyaföld, Mária Országa, Pannónia!
Tizenöt
Tizennégy
Tizenhárommillió -
Ne tovább! Ne engedj tovább süllyedni, fogyni és apadni, romolni, elillanni, fölszívódni, eltűnni, a múlt ködébe, más népbe veszni, ne, ne. Könyörgünk, segíts azzal, hogy erőt adsz az erőtlennek a
jövőt vállalni, hitvest szeretni, családot, gyermeket, gyermekeket ápolni, vállalni a közösséget, szülőfalut-szülőhazát, borzasztó-szép, átkozottan gyönyörű Magyarországunkat, melynek határát ne engedd, hogy az Alvilág Ura szabja meg.
Isten, Ott Fönn A Mennyben,
Bárhol vagy,
Tudjuk, mindenütt vagy,
Bennünk s rajtunk kívül,
Nyújtsd karod,
Hogy tovább szolgálhasson e nép.
Patkányunk van egy,
Hazánk is csak egy,
Patkányunk van kettő,
Hazánk van, egy,
Patkányunk van három,
Hazánk csak egy,
Patkányunk van négy,
Hazánk, van hazánk,
Patkányunk van öt,
Hazánk, hazánk,
Patkányunk van hat,
Hazánk, mindenünk,
Patkányunk van hét,
Haza, haza,
Patkányunk van ezerhét,
Hazánk meg csak egy.
Kánisz, patkánisz, takarodjatok el!
Hazánk ez az egy.
Istenem, Atyám.
Atya, Fiú, Szentlélek
Úristen.
Boldog Isten, Nagy Isten!
Isten-Anyám.
Engedjétek, hogy így legyen.
Az Örök Istennek
Ammen.

 ionon2009. jún. 06. 10:32 | Válasz | #17 

Kocsis István:
A táltos paripa



A könyvben az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás legkevésbé ismert kérdésköreivel foglalkozik, különös tekintettel a táltos paripa és a tündérvilág titkára, valamint a beavatás, a szakrális hierarchia és a régi magyar küldetéstudat rejtélyére.

 © Tamás2009. jún. 06. 13:06 | Válasz | #18 
Ezt hogy tudtad érthetően beírni?

Az ápoló segített?

 ionon2009. jún. 07. 08:14 | Válasz | #19 
"Réges-régen nem számított rendkívülinek, ha valaki a táltos paripáról beszélt. Az sem számított rendkívülinek, ha valaki felismerte, megszelídítette, majd megülte a táltos paripát. De még az sem, ha a táltos paripa hátán berepült a Tündér Ilona kastélyába. Aztán egyre kevesebben ismerték fel, egyre kevesebben tudták megszelídíteni, egyre kevesebben tudták meglovagolni. Platón korában a görögök közül már igen kevesen, de a magyarok közül Mátyás korában is elég sokan megülték a táltos paripát. Ezért mondják sokan, hogy a magyar társadalom fejlődése „megkésett"? Nem, nem ezért, mégis azt mondjuk, hogy nem véletlenül és nem jogtalanul beszélnek e megkésettségről. Nem véletlenül és nem jogtalanul, de félreértik és félremagyarázzák, mert nem tudják felfogni a magyar műveltség évezredeket átvészelő archaikus, szakrális hagyományainak a nagy rejtélyeit. A legfontosabb: ha e megkésettség azt jelenti, hogy a magyar társadalom évszázadokon át „korszerűtlenül" ragaszkodott a szakrális királyság szent hagyományaihoz, akkor áldott megkésettségről beszélhetünk. Alighieri Dante írta meg az egyik legszebb könyvet a táltos paripáról és Tündér Ilonáról, az Isteni Színjáték címet adta e könyvnek, de már nem merte nevén nevezni se a táltos paripát, se Tündér Ilonát, s amikor megtudta, hogy megannyi magyar népmese szól a táltos paripáról és Tündér Ilonáról, s hogy a Magyar Királyságban e meséket még „meg szabad érteni", így fakadt ki: „Boldog Magyarország!"" Részlet az előszóból

 ionon2009. jún. 07. 08:18 | Válasz | #20 


A könyvben az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás legkevésbé ismert kérdésköreivel foglalkozik, különös tekintettel a táltos paripa és a tündérvilág titkára, valamint a beavatás, a szakrális hierarchia és a régi magyar küldetéstudat és az eltűnt, de megidézhető Magyar Szentírás rejtélyére. Előszó Réges-régen nem számított rendkívülinek, ha valaki a táltos paripáról beszélt. Az sem számított rendkívülinek, ha valaki felismerte, megszelídítette, majd megülte a táltos paripát. De még az sem, ha a táltos paripa hátán berepült a Tündér Ilona kastélyába. Aztán egyre kevesebben ismerték fel, egyre kevesebben tudták megszelídíteni, egyre kevesebben tudták meglovagolni. Platón korában a görögök közül már igen kevesen, de a magyarok közül Mátyás korában is elég sokan megülték a táltos paripát. Ezért mondják sokan, hogy a magyar társadalom fejlődése 'megkésett'? Nem, nem ezért, mégis azt mondjuk, hogy nem véletlenül és nem jogtalanul beszélnek-e megkésettségről. Nem vélet- lenül és nem jogtalanul, de félreértik és megmagyarázzák, mert nem tudják felfogni a magyar műveltség évezredeket átvészelő archaikus, szakrális hagyományainak a nagy rejtélyeit. A legfontosabb: ha e meg- késettség azt jelenti, hogy a magyar társadalom évszázadokon át 'korszerűtlenül' ragaszkodott a szakrális királyság szent hagyományaihoz, akkor áldott megké- settségről beszélhetünk. Alighieri Dante írta meg az egzik legszebb könyvet a táltos paripáról és Tündér Ilonáról, az Isteni Színjáték címet adta e könyvnek, de már nem merte nevén nevezni se a táltos paripát, se Tündér Ilonát, és amikor megtudta, hogy megannyi magyar népmese szól a táltos paripáról és Tündér Ilonáról, hogy a Magyar Királyságban e meséket még 'meg szabad érteni', így fakadt ki: 'Boldog Magyarország!'. Dante tudta, hogy a táltos paripa a magyar őstörténet és az egyetemes őstörténet egyik legfontosabb rejtélye, irigyelte a korabeli magyarokat, de a mai magyarokat már nem irigyelné. Mert a mai magyarok már nem ismerik a táltos paripa minden titkát, s még azt sem képesek felfogni, miképpen lehetett a táltos paripa hátán belovagolni Tündér Ilona kastélyába, mert nem ismerik a magyar őstörténetnek, a régi magyar hitvilágnak mindazon rejtélyeit, amelyek ismerete nélkül a táltos paripa rejtélye valóban felfoghatatlan rejtély marad. Napjainkban mintha sem Magyarországon, sem Európa más országaiban nem illene már megfejteni a táltos paripa titkát. Sokan hiszik azt is, hogy nemcsak nem illik beszélni arról, miképpen kell felismerni, megszelídíteni, megülni a táltos paripát, de veszélyes is, mert akinek kedve kerekedik arra, hogy megülje, ay bizony le is eshet róla. És bizony le is eshet róla, ha még mielőtt hozzáfogna a táltos paripa megsze- lídítéséhez, nem ismeri meg a magyar őstörténet, illetve a régi magyar hitvilág ezernyi más rejtélyét. Könyvemnek ezért adtam a következő alcímet: Az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás kérdéskörei, különös tekintettel a táltos paripa és a tündérvilág titkára, valamint beavatás, a szakrális hierarchia, a régi magyar küldetéstudat és az eltűnt, de megidézhető Magyar Szentírás rejtélyére. Kocsis István



[1] 2

Ugrás a tetejére

Tárhely és domain a MediaCentertől