Fiam ajánlotta, hogy menjek el erre a programra, amit nem lehet szóban elmondani, meg kell hallgatni.

Nagy várakozással indultam neki, mi fog történni. Már az első gondolat felvetésekor tudtam, hogy milyen célt fogok meghatározni magamnak. Ehhez nem kellett sokat gondolkodnom, mert ez előtt a program előtt kb. 2 héttel egy közvélemény-kutatást készítettek velem, ahol megkérdezték, mi a célom, rögtön az utazás volt.

Ahogy belemélyedtünk ebbe a célomba, egyre határozottabban tudtam mondani az utazást, melyet a három külső szemlélő is megerősített bennem.

Érdekesnek és tanulságosnak találtam a magam számára is, ahogy kirakosgattam a köveket az életutamra. Választottam elsőre egy olyan követ, ami úgy nézett ki, amely ablakot nyit a világ felé. A következő kő tarka, színes, ilyennek képzelem a távolabbi időszakot.

Bal oldalra raktam egy kagylót, ami nekem szerteágazó gondolatot szült, sok ajtó és lehetőség van nyitva előttem. Jobb oldalra egy fának az évgyűrűjéhez hasonló követ tettem. Ez kacskaringósnak tűnik, de elindulok egy pontról, és így fogom járni az utam. A legfelső kő egy kék színű kő volt, ami már a jövőmet jelképezte, mikorra minden lenyugodott és elcsendesedett körülöttem.



A saját múlt-jelen-jövő meghatározáshoz fiamat választottam mentornak, aki gondolatban még jobban megerősítette bennem a célomat. A külső megfigyelő is támogatott ebben. Most már egyáltalán nem kétséges számomra a célom elérése.

Az életfonal előhívása volt számomra a legérdekesebb, mivel eddig soha eszembe nem jutott, hogy egészen másképp is lehet a múltra visszagondolni, mint ahogyan eddig tettem.
Az életfonalam múltját ridegnek, érdesnek, merevnek és hidegnek éreztem.
A jelenem puha, bársonyos és meleg volt.
A jövőm pedig a vidámságot idézte fel, tele világos színekkel, pillangókkal.

Az egész 2 napos programra szívesen gondolok vissza, mert az eddig szerzett tapasztatomat, ismeretimet megerősítette bennem, előhozták belőlem, hogy amit kitűztem, magamnak kell végigcsinálni.

A gyakorlati részek tetszettek a legjobban, mert olyan dolgokat hívtak elő belőlem, amit eddig nem tudtam megfogalmazni.

Záró mondatként azt tudom írni róla: fontos volt számomra a külső megerősítés.

Köszönöm neked Tibor

Zsóka

Sziasztok! Ezt a levelet még régebben kaptam Lalustól, úgy döntöttem, minden olvasóval megosztom. (NLP hétvége – Szarvaskő, 2007. 09. 15-16. ez volt az első tanfolyam.)

" [...]Mikor megérkeztünk már jó érzéseim voltak. Bár a témával kapcsolatban nem éreztem semmit, viszont az emberek láttán igen. Senki nem tűnt idegennek. Olyan otthonosan éreztem magam. Vártam a kezdést.

A szokásos kezdés, ahogy lassan mindenki bemutatkozik, egy pár mondatban jellemzi magát, és végre megtudom, hogy pontosan mi is az, amit hallani fogok ezen a hétvégén. Majd belevágunk és próbáljuk túl élni a történelmet, hogy ki, mikor és miért kezdte el az NLP-t, ki hogyan kavart bele, miként változott az évek során, stb. Ebben csak az volt az érdekes, hogy nem volt olyan száraz, mint ahogy az lenni szokott. Bár semmilyen név nem maradt meg, azért a felolvasott idézetek felkeltették az érdeklődésemet. Aztán elkezdődtek a gyakorlatok is.

Elsőként meg kellett határoznunk egy célt, melyet záros határidőn belül szeretnénk elérni. Na ezzel kicsit megkínlódtam. Sok minden volt a fejemben, de valahogy mindig ugyanaz jött le. Akárhogy próbáltam terelni a gondolataimat egyszerűbb és hétköznapibb célok felé nem sikerült. Végül is nekifogtam és leírtam azt, ami már régóta foglalkoztat. „Testi korlátaim megszűntetésével a lélek felszabadítása.” Puff. Bele a lecsóba. Na ezzel még meggyűlik a bajom. Próbáltam megint valami egyszerűbbet kieszelni, de nem ment. Mostanában egyre jobban érzem a korlátaimat és azt, hogy a test visszatart. Rólam és a testem viszonyáról csak annyit kell tudni, hogy nyitott gerinccel születtem és hogy másfél éves koromban, mikor ezt felfedezték csak annyit mondtak szüleimnek, hogy jobb, ha a második gyerekre koncentrálnak, mert az első – azaz szerénységem – nem biztos hogy élve fog kijönni a műtőből. Hát kijöttem. És méghozzá élve! Bár még mindig nagy gondokkal küzdök, de élek. És ez a legfontosabb, mert élni csak akkor lehet, ha van hozzá élni akarás is.

Ez kellett ahhoz, hogy ezen a szarvaskői összejövetelen megjelenjek. Meg még elég sok minden más, de azok most nem férnek ide.

Szóval papírra vetettem a célt: „Testi korlátaim megszűntetésével a lélek felszabadítása”. Ezek után megismertük az NLP-s előfeltevéseket. Cél nem módosult, sziklaszilárdan előttem állt. Erre jött a második gyakorlat a cél átformálása mindenféle NLP-s szempont alapján. Pozitív megfogalmazás, probléma helyett a cél; kezdeményezés, irányítás; megfelelő nagyságrendű cél; tudni a magasabb célt; ökológia; honnan tudom, ha már elértem a célt. Minden pontnak teljességgel megfelelt a célom, kivétel az első. Pozitív megfogalmazás, probléma helyett a cél.

Na ennél el is időztünk a gyakorlatban közreműködő párommal. Éreztem, hogy itt gubanc van. A korlát szó nem teljesen jó ide, mert már eleve gátat jelent ebben a szóhasználatban. A megszüntetés sem volt a legjobb választás, mert átformálásról beszélünk és nem a kukába akarom kidobni a korlátaimat. Még szerencse, hogy a cél második fele rendben volt, mert ki tudja mennyit időztünk volna el ezen a ponton.

Rendben. Megnéztünk innen, megnéztük onnan, és lassan kezdett letisztulni a dolog, ideje volt újrafogalmazni a mondatot. Egy jóval hosszabb megfogalmazással kerültem szembe, ami viszont olyan erővel támadt rám, hogy hiába voltam ülve, majdnem hanyatt vágódtam. Mintha kinyitottak volna valami hatalmas ajtót, és most onnan látnám magamat és a világot. Ugyanúgy álltam ott, mint annak előtte, de már teljesen mást láttam. Hihetetlen ereje volt számomra az újrafogalmazott célomnak. Már-már a lábánál éreztem magam. Nem éreztem lehetetlennek az elérését.

Így hangzott: „Hálával telt szívvel fordulni a fizikai képességeim felé, melyek segítenek a lelket kinyilatkozni”. Még mindig nagyot üt ez a mondat. Annyi minden megváltozott a gondolkodásomban magamról és a világról, hogy oldalak kellenének azok leírásához. Szinte repültem. Addig sem éreztem magam elveszettnek, de tisztábban láttam, hogy mennyi múlik a szavak használatán.

Jött a „Kő kövön” gyakorlat. Először bután álltam a fehér abrosszal leterített asztalnál és csak figyeltem mit szorgoskodnak a többiek. Kezemben szorongattam a nap elején kiválasztott szürke hematitot, és nem tudtam mit kezdjek vele. Jó választás volt akkor a hematit, mert teljesen úgy is éreztem magam. Szürke és kemény. Egyre jobban azonosultam a kővel és próbáltam olyat találni az asztalon, ami ellensúlyozza ezeket a jegyeket. Először is találtam egy szépen csiszolt hegyikristályt. Na igen, ez már a másik oldal, de azért még nem vagyok ott. Vettem egy nagyobb, érdesebb követ, amit a kettő közé raktam. Ez választotta el a két követ. Engem magamtól.

A feladat következő része a közeli jövőt kirakni. Kivettem a falat a hegyikristály és a hematit közül és ahogy ott néztem őket egymás mellett, már éreztem ahogy ez a két kő egyesül és odatettem egy vöröses, háromszög alakú követ. Ez a három kő volt akkor számomra a minden. Már kezdtem beleélni magam, amikor jött a kicsit távolabbi jövő. Tudtam, hogy az a cél, amit magamnak kitűztem, másoknak is nagyon nagy segítség lesz, így hozzáfogtam, kisebb egységeket teremteni magam köré. És ezeket körberaktam apró virágokkal melyek a már magunkban létrejött egységet szimbolizálta. Ezt persze tetőzni kellett azzal, hogy ezeket az egységeket belehelyeztem egy még nagyobb körbe, ami már ezek egységét jelentette. Bővíthettem volna még a köröket több és nagyobb körökkel is, de az asztal felhasználható területe behatárolta képességeimet. Mindenhol csak egység és egység. Na persze ez mind szép volna, de azért még itt is akadnak akadályok, szóval az egység haladási irányát eltorlaszoltam egy kisebb sziklával és egy szerteágazó tobozzal. Ezen, azért még ennek az egységnek is keresztül kell jutni idővel.

Ami viszont a távoli jövőben várt erre a csapatra az már mindent megért. Ott figyelt a sziklán és a tobozon túl egy gyönyörű, apró kőgolyó. A tökéletes gömb, az abszolút egység. Mindig is bennem volt az az érzés, amit az a golyó jelképezett és most nagyon erősen éreztem ennek a vágyát. Egészen meg voltam hatódva mikor befejeztem a kövek pakolását és megerősítette bennem a célom elérésére irányuló szándékot.

Következő gyakorlat a „tágabb igazság” nevet kapta. Páros gyakorlatként végeztük ezt is. Lényege, hogy egy kilenc részre osztott terület közepén állunk a saját jelenünkben. Előttem a saját jövőm, mögöttem a saját múltam. Mellettem balra egy általam választott tanácsadó/mentor jelene, előtte a jövője, mögötte pedig a múltja. A jobboldalamon ugyanilyen felosztásban egy megfigyelő jelene, jövője és múltja. A mentorválasztással gondban voltam, ugyanis senkit nem tudtam előszedni emlékeimből, aki ilyen cél mellett tudna nekem segíteni. Párom tanácsolta, hogy akkor válasszak valakit, aki esetleg már nem él, vagy találjak ki valakit. Hirtelen be is ugrott, hogy akkor legfelsőbb szellemi vezetőmet hívom segítségül és majd ő lesz az én mentorom. Megfigyelőként nem akartam önmagam lenni így külső megfigyelőt vettem alapul.

Felidéztem újra a célom („Hálával telt szívvel fordulni a fizikai képességeim felé, melyek segítenek a lelket kinyilatkozni”), és átléptem a mentori jelenbe, majd a saját jelenem felé fordultam. Egy pillanatra nem tudtam hol vagyok. Hihetetlen volt ott állni és látni magam, vagyis azt a személyt, akinek most a célja eléréséhez fogok segítséget nyújtani. Végre felém fordult tanácsért és érzi, hogy itt vagyok. Egyetlen mondat jött ki belőlem: - Ha valaki képes rá, akkor TE az vagy. - Visszaálltam a helyemre és párom felidézte nekem a mondatot, amit most igyekeztem befogadni. Ezek után vált nagyon érdekessé a feladat. Lökésszerűen jött a felismerés, hogy mennyire nem hallgatok sose a szellemi vezetőmre. Noha semmi különöset nem mondott, mégis minden ott volt amit tudnom kellett. Semmi rizsa, csak az egyszerű tény. Képes vagyok rá.

Következő választásom szintén mentori volt, mégpedig a jövőben. Innen is megkaptam azt az egyszerű megerősítést: - Ugye megmondtam, hogy képes vagy rá! - Egyre nagyobb lett az izgalom. Átléptem gyorsan a megfigyelő jelenbe. Vajon mit tud nekem tanácsolni egy vadidegen.

- Én nem értelek, de hajrá. - Nem ért sokkolóan ez sem. Mindig is tudtam, hogy nagyon kevesen vannak, akik értik mit és miért is teszek. De ez sosem zavart. Remélem egyszer megértik.

Hát akkor lépjünk bele a saját múltamba. Nem sokra emlékszem gyermekkoromból, de ő legalább már lát engem. – Emlékszel még rám? Nézd, hol vagyok én és hol vagy te, és hogy mekkora utat tettél már meg idáig is. Sikerülni fog! – Erre nem számítottam. Ez erősebb volt, mint a mentori tanácsadás. Legalábbis erősebben éltem meg. Hihetetlen milyen ismereteket kaphatunk rég elfeledett önmagunktól. Gyermeki énünk eszméletlen bölcsességgel rendelkezik, csak képesek legyünk hallgatni rá. Ennek felbuzdulásán beléptem a megfigyelő múltba, hátha onnan is kapok valami kis biztatást.

- Biztos vagy ebben? – Biztos vagyok. Teljességgel, tiszta szívvel biztos.

Nem tudom voltam-e valaha bármiben is ennyire biztos, mint ebben a célban. Érdekes, hogy olykor, amikor tanácsot, vagy biztatást vár az ember, egy jól sikerült kérdés tud a legjobbat lökni. Gondoltam ezek után megnézem a megfigyelő jelent, de valamiért hezitáltam és helyette először a mentori múltba léptem, onnan várván valami szépet. – Hát ehhez aztán tökös legénynek kell lenni. – Huh. Hát ennél kicsit magasztosabb megfogalmazást várnék egy szellemi vezetőtől, de igaza van. Kicsit hétköznapian fejezi ki magát, de tényleg ennyi a lényeg. Ez pont elég ahhoz, hogy erősebbnek érezzem magam. Ide sem volt túl egyszerű eljutni ahol most vagyok, mégis megcsináltam. Sokszor, mikor másokat figyelek saját magam látom bennük, ahogyan próbálkoznak kikecmeregni bizonyos szituációkból és ahelyett, hogy felvennék a kesztyűt, csak kerülgetik a témát. Kicsit megrugdossuk él-e még, megszólítjuk, de sosem vesszük fel és alakítjuk át. Csak alkalmazkodunk a helyzethez és nem javítunk rajta semmit. Ezáltal mind lejjebb és lejjebb kerülünk, ahonnan már nagyon nehéz újra elkezdeni. Erre én akkor döbbentem rá, amikor egyszer a bicajomon a hátsó fék már nem úgy fogott mint annak előtte. Gondoltam jól van, ha nem fog annyira, akkor majd használjuk az elsőt. Alkalmazkodunk a szituhoz. Ez így jól is működött, de idővel az első fék is kezdte megadni magát. Mivel a hátsót nem használtam, így ő most duplán dolgozott, a bicaj meg kevésbé volt biztonságos. Egészen addig nyomtam így a dolgokat, míg nem furcsa zajokat hallottam az első féktől. Összeszedtem magam és elhatároztam, hogy ennek már utánajárok, mert mi lesz, ha már ő sem működik. Hazamentem, szétszereltem és megdöbbenve láttam, hogy a gumi fékpofán már egy-két helyen nem létezett, hanem a puszta fém érintkezett a kerékkel. Ezzel a felnit is tönkretehettem volna, ha nem figyelek, oda. Ezt megakadályozhattam volna, ha már az elején megnézem a hátsó féket és nem hagyom ennyire leamortizálódni a dolgokat. Hát ilyenek vagyunk mi emberek. Azóta ezekre a helyzetekre nagyon figyelek.

Még két mező maradt hátra a feladatból. Beléptem a saját jövőbe. Mit tudhat az a srác a távoli jövőben? Mit is mondhat? Ő ismeri a legjobban a célomat, hiszen közelebb van hozzá mint én. – Megcsináltad. Köszönöm. Számítottam rád.- Itt már majdnem elbőgtem magam. Annyiféle üzenetet kaptam mindenfelől. Mindegyik más és más, de akik küldték ugyanúgy bíznak bennem. Akkor én miért ne tenném?! Nem maradt más hátra, mint meghallgatni a jövőbeli megfigyelő üzenetét. Kicsit jobbra fordultam és beléptem az utolsó négyzetbe is. – Én még mindig nem értelek. – Ez, így a végére kicsit furcsa volt és visszarántott a talajra. Már annyira benne voltam a célomban, hogy ezen a mondaton meglepődtem. Mégis megmaradt az a bizsergető belső élmény, amire bármikor visszagondolva szárnyakat kapok. Szerencsére gyorsan vettem a lapot és már kezdődött formálódni bennem egy következő cél, amivel majd másoknak példát lehet mutatni. Akkor majd meg fogják érteni. Persze, ha hagyják.



A következő feladat az életfonál megalkotása volt. Ez sem volt olyan könnyű, mint amennyire hangzik. Ahogy hallgattam a többieket mindenkinek összeköthető volt egy fonállal a múlt-jelen-jövő, és ami még mindenkinél azonos volt, hogy a baloldalon helyezkedett el a múlt. Az én esetemben fonálról semmiféleképp nem beszélhetünk. Engem szappanbuborékok hada ölelt körül. Fonállal elég bajos lett volna összekötnöm őket. A múlt itt is a baloldalon. Sötét és nehéz buborékok, szinte már fémes. Nem voltak felismerhető képek. Nem csoda, hisz alig emlékszem gyerekkoromra. A jelen már izgalmasabb volt. Egyetlen buborékban álltam. Deréktől fejtetőig ért, színes volt, és mozgókép jellegét csak az magyarázta, hogy a képen látható réten a fű mozgott. Kicsit hátulról és föntről láttam magam, ahogy ott állok a réten, teljes köd, egy fenyves a háttérben, és némi napsütés próbálkozik betörni balról. A jövő jobbra és fent volt érzékelhető. Sok apró buborék, mind tele színes mozgóképpel. Ugyanaz a kép volt látható mindegyik buborékban. Ott állok a réten, karomban egy gyerek, még mindig kívülről látom magam, a köd teljesen eloszlott és szél lengedez. A buborékon kívül pedig valami eszméletlen erőteljes, mégis nyugtató érzést sugárzó zene hömpölyög.



A feladatok végeztével lassan közeledett az este is és már nagyon készülődtünk az esti zsúrhoz. Mindenki szépen kivette a részét a feladatokból. A konyhában már készült az ezernyi palacsinta, míg az udvaron rakták a tüzet, s mellette az asztalokon közben a bográcsba való krumplit, répát, hagymát, szalonnát, és húst tisztítottuk és aprítottuk.

Időközben bent az ebédlőben, ahol napközben a tanfolyamot tartottuk, páran nekiláttunk a gyerkőcökkel rongybabát kötözni. Hatalmas élmény volt. Rengeteg babát rejtett a sok színes anyag és fonál, csak össze kellett őket kötözni ahhoz, hogy mindenkinek láthatóvá váljanak. Arctalan babák voltak, mégis annyi érzés volt bennük. Mindent ki tudtak fejezni, mindent mit egy tükör megmutathat.

Közben repkedtek az élettörténetek az asztal felett. Néha lekísértük őket egy-két palacsintával és vártuk, hogy elkészüljön a gulyás.

Elég sokára, de azért készen lett. És megérte várni. Betyár jó gulyás lett belőle. Jó magyarhoz illően adagoltuk hozzá a tejfölt és gyűrtük mellé a kenyeret. Annyira jó lett és olyan sok, hogy még ott az asztalnál vacsora közben megvitattuk, hogy lemondjuk a másnapra rendelt ebédet és a maradékkal tömjük meg majd a bendőnket helyette. Jóllakottan összeszedtük a tányérokat és elindultunk a pizsama felé.

Másnap újabb izgalmas feladatok vártak ránk. Kezdtük az életfonállal. Most hogy már mindenki aludt rá egyet, újra elővehette és megcsodálhatta saját életét. Egyenként kiálltunk a kör közepére, elmeséltük mit látunk és közben a többiek segítettek kicsit rendbe szedni az elkóborolt képeket, színt vinni oda, ahol esetleg nem volt, kiegyenesíteni a szögleteket, görbéket, hogy egy kicsit pofásabb, és ami a legfontosabb, élhetőbb legyen az az életfonál.

Nekem például a jövőmet kissé lejjebb hoztuk és előrébb, hogy jobban szem előtt legyen, és nehogy elkanászosodjon. A múltammal nem kezdtünk semmit, de a jelent kicsit kitágítottuk. Már nem deréktól fejtetőig ért a buborékom, hanem teljes testtel benne voltam. És tényleg sokkal élhetőbb lett az egész.

Ezzel egészen ebédig elbabráltunk. Megettük a maradék gulyást, rendet raktunk és jött a délutáni végső menet.

Ismét páros gyakorlat vette kezdetét. A szépen helyreigazított életfonalat leraktuk magunk elé a földre, beléptünk a jelenbe a jövő felé fordulva és lassan elindultunk a beteljesedett cél irányába, hogy ott elidőzzünk egy kicsit és élvezzük a munkánk gyümölcsét. Nekem ez is nagy élmény volt. Egyik társunkkal, Edittel megmutatta Tibi, hogy mit is kell csinálni. Ahogy ő végig lépte az egészet, én is megéltem az ő és a magam örömét is. Dagadtak a szemeim a könnyektől. Nem is értettem először. Csak néztem, ahogy Edit lépdel a fonalán és könnyezik. Gyönyörű volt az egész. Én akkor ott le sem léptem a fonalamat, csak később az udvaron tettem meg ugyanezeket a lépéseket, de legbelül ugyanúgy haladtam Edittel, csak én a saját célom felé. Amikor elértem arra a pontra, ahol a kitűzött cél megvalósult, hirtelen melegség öntött el és belülről elöntött a hálaérzés. Hasonló volt, mint mikor tavaly nyáron hazaérvén a melóból berontottam a szobámba, leültem az ülőpárnámra és kiszakadt belőlem valami. Percekig zokogtam. Egész napon vidám volt és életerős, de ott ömlöttek a könnyek belőlem. Tele voltam hálaérzéssel. Küldtem pár sms-t ismerősöknek, barátoknak, hogy mennyire hálás vagyok azért, amiért ismerem őket. Igaz a telefon billentyűzetét már nem láttam a könnyektől. Sokan nem is értették, és azt hitték, hogy baj van, Pedig éppen hogy nem. Soha nem voltam még annyira hálás, mint akkor. Mindenért. Ami velem történt, történik, és történni fog. Pár perc elteltével, még mindig nem sikerült abbahagyni a zokogást, furcsa érzés kerített hatalmába. Szorítani kezdett a mellkasom és a gerincemen a szívcsakra területe. Olyan érzés volt, mintha valaki mögém állna és átkarolna hátulról. A legszebb élményem.

Másnap elmeséltem a történetet egy ismerősömnek, aki mindenféle belső dolgokkal foglalkozik. Ő csak mosolygott és hozzá tette, hogy amit éreztem tényleg ölelés volt. A szentlélek szokott így ölelni, amikor tényleg rajta vagyunk a kitűzött cél felé vezető úton.

Ez az életfonalas dolog is ilyen volt. Jó célt választottam. Irányban vagyok.

Ez volt az utolsó feladat. Lassan szedelőzködtünk, kicsit rendbe szedtük a terepet, csináltunk egy nagy közös képet, majd búcsúzkodás és indulás haza. Bennem még máig dolgoznak az ott tapasztalt élmények. Amellett, hogy mennyi jó embert ismertem meg, vagy ismertem meg még jobban, magamhoz jutottam a legközelebb. Hazaérvén nem is tudtam mit mesélni, mert még annyira a hatásuk alatt voltam, még mindig ott zajlottak legbelül. A hálaérzés megmaradt és kitágult. Most már sokkal több minden fér bele. Már régóta próbálok úgy emberek felé fordulni, hogy semmiféle ítélet ne legyen bennem. Itt ez teljességgel sikerült. És ezért vagyok a leghálásabb.


Köszönöm mindenkinek!

Nagy hálával és öleléssel,



Lalus

Számomra nagyon hasznos tanfolyam volt,mert megerősített abban amerre haladni szeretnék és az útját is látom a megvalósításának. Fontos gyakorlatokat tanultam és nagyon jó társaságban tölthettem el ezt az időt, ahol hozzám hasonló érdeklődésü, értékes emberekkel találkoztam. Köszönöm.